Szereplési szorongás: amikor a gyerek tudja, de megnémul

Állunk a konyhában, mindenki készülődik, de egy kávé, tea, kakaó, vagy joghurt a családi reggeleink megállítógombja. Itt mindenki megpróbálja összefoglalni, milyen napja lesz, mikor találkozunk itthon, kinek éppen miért kell drukkolni, satöbbi. A tízéves lányom éppen olyan előadást tart, hogy simán elvinném vele a Broadwayre. De jó, ha erre a versre mégis egy hármassal jön majd haza délután. 

Tegnapelőtt még a konyhapultnál állva adta elő, gesztusokkal, hangszínváltással, igazi színészi mozdulatokkal, mintha egy nagyszínpadi próbán lennénk. Ha becsukom a szemem, azt hiszem, egy profi áll előttem. Holott az iskolában ugyanez a vers csak hármast ér. Nem azért, mert nem tudja. Hanem mert nem mer szerepelni. Ott nem, itthon gond nélkül. 

A lányom ötödikes általános iskolás. Ez a probléma kisebb kora óta kísér minket. Van egy elnémító gomb a fejecskéjében, és ha meg kell szólalnia mások előtt, lefagy. Sajnos nem kicsit: olyan intenzíven, hogy az egész produkciója odavan. Többször vonta kétségbe már tanár, hogy egyáltalán tanult-e arra a napra, arra a szóbeli feleletre. Persze, hogy tanult, egész hétvégén együtt nyomtuk a Rege a csodaszarvasról első tíz versszakát, csodálatosan tudta. Az új osztályfőnök is ismeri már, tudnia kell, hogy ő egy becsületesen készülős gyerek, mégsem adhat jobb jegyet, ezt tökéletesen megértem, hiszen az egész osztály végignézi, mit szenved össze egy-egy sorral. Ez a szereplési szorongás gyerekeknél nem ritka jelenség, de amikor a saját gyermekednél látod, valahogy mégis mélyebben érint.

Mi történik az iskolában, a gyerek fejében és a szereplési helyzetben?

Minden hónapban van legalább egy olyan óra, amikor a gyerekeknek elő kell adni valamit: egy verset, egy rövid szöveget, egy pár mondatos beszámolót. Nálunk a „versfelmondás” klasszikus példa. A tanító néni kedves, biztató – minden adott lenne ahhoz, hogy ez vidám élmény legyen. A lányomnál azonban ilyenkor pánik üzemmódba kapcsol az agya és a teste: szúró érzés a gyomorban, száraz száj, gyorsuló pulzus, aztán… semmi más nem marad, csak a zsibbadás. Nyilván a többi gyerekből ez kiváltja még azt is, hogy suttogjanak róla, nevetgéljenek rajta a nagy szereplés közben. És ezektől az együtthatóktól a dolog értékelhetetlen lesz, kegyelemhármasig szokta a lányom elküzdeni magát. A szereplési szorongás gyerekeknél sajnos nem csak egy „rossz nap”: ugyanazokat a tüneteket okozza minden ilyen helyzetben, újra és újra. 

Otthon viszont a lányom mindenben olyan magabiztos és kreatív! Mi történik ilyenkor? Az otthoni közeg biztonságos; a „közönség” nem ítélkezik; semmi sem veszélyes vagy fenyegető. De amint az iskola padjaiba ül, és megtapsolja három osztálytárs, minden megváltozik. Egyszerűen a szereplési szorongás az ilyen gyerekeknél átvált menekülési üzemmódba.

Hol a határ a „kicsit izgulok” és a „komoly szorongás” között?

Egy kis izgalom teljesen természetes. Minden gyerek picit izgul, ha mások előtt kell beszélni. De ami a lányomnál történik, az túlmutat azon, hogy „fél egy kicsit a figyelemtől”. Ez inkább olyan, mint amikor a test valami sokkal nagyobb veszélynek érzékeli a helyzetet, mint amilyen valójában. Mintha a fejében egy láthatatlan menekülőkapcsoló lenne, ami akkor is működésbe lép, ha tényleg semmi baj nincs, ha a barátai, tanárai között van, megszokott helyzetekben. 

A gyerekek nem azért nem mernek kiállni, mert nem akarnak megfelelni, vagy mert nem elég bátrak. Sokkal inkább azért, mert a szereplési szorongás gyerekeknél egy olyan belső reflex, amelyet még nem tanultak meg kezelni. Ez nem lustaság, valószínűleg nem tudják ennek a megküzdési módszerét, és legfőképpen, nem tudják egyedül végigcsinálni. Ez az indokolatlan félelem egy nagyon emberi, nagyon ösztönös reakció, mégis megalapozott technikákkal kell ellene fellépni, mert sajnos nem múlik magától, mint egy nátha, nem lehet kinőni. 

Mitől alakul ki ez a szorongás?

A gyerekeink életében a közösségi elvárások, a teljesítménykényszer és a „megjelenés” fontossága a kortársak és a felnőttek szempontjából is egyaránt jelen van. Ez különösen erősen érvényes az iskolai környezetben, ahol a gyerekek gyorsan megtanulják: „ha hibázom, kinevetnek” vagy „ha nem tökéletes, nem ér annyit”.

A szereplési szorongás gyerekeknél gyakran összefügg azzal, hogyan éli meg a gyerek a társas helyzeteket, mennyire érzi magát biztonságban, és mennyire bízik abban, hogy egy esetleges hiba nem jelent „végzetes ítéletet” számára. Van, aki már három évesen simán énekel egy szülinapi zsúrban; más tízéves korára sem tud kiállni egy társaság elé – pedig ugyanolyan gyerekek, ugyanolyan biztos tudással.

Mit mondanak a tanárok – és mit mondunk mi otthon?

A tanítók gyakran azt mondják: „Gyere, kisfiam, próbáljuk meg még egyszer!” vagy „Látod, nincs mitől félned!” Jó szándékú mondatok ezek, de nem hatnak akkor, ha a gyerek belső világában a félelem erősebb, mint a logika. Ilyenkor csak még nagyobb feszülést okoznak, legalábbis a lányomnak, ezt mindig elmeséli otthon. A tanárnéni kedves volt és többször próbálkozhatott, de az osztálytársai csak nevettek, vagy direkt ásítoztak, unták a banánt és ő ettől legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna inkább, mint hogy harmadszor is belekezdjen a balladába. Otthon sokszor azt ismételjük: „Olyan szépen tudod, csak engedd el magad!” – ami szintén jogos, de ha a szorongás fizikai tüneteket produkál, nem elég csak biztatni. A toronyban van gond, ott kell rendet tenni. 

A szereplési szorongás gyerekeknél sokszor test és elme együttese. Ezért azt vettük észre, hogy a lányomnál a legjobb eredményt nem a „tessék, csak csináld” megközelítés hozta, hanem a fokozatosság:

• Először csak nekem adta elő.
• Aztán egy, csak neki kedves barátja előtt.
• Aztán egy kisebb csoportban.
• És csak később az egész osztály előtt.

Minden lépésnél a cél az volt, hogy ne a „tökéletesség” legyen a mérce, hanem a kis bátorságok egymás utáni építkezése és megélése.

A jegy legkevésbé sem mérce

Szülőként olykor borzasztó nehéz elfogadni, hogy a gyerek teljesítménye nem mindig tükrözi a tudását. De ha csak a jegyet nézzük, könnyen elveszítjük a lényeget. A lányom hármasa nem a vers megértését minősíti; hanem azt, hogy azon a konkrét napon nem sikerült megmutatnia, amire képes volt. Ez egyszerűen egy jelzés: több támogatás, több megértés, több idő kell.

Ilyenkor szülőként sem oldhatjuk meg helyette a szorongást. De jelen lehetünk mellette. Komolyan vehetjük.
Nem bagatellizáljuk azzal, hogy „nem nagy ügy”, és nem címkézzük azzal, hogy „szedd össze magad és menni fog, hiszen tudod te”. Próbáljunk meg úgy gondolni erre, hogy valahogy levesszük a gyerekről, mint egy kabátot, ezt a szereplési szorongást, ami náluk valójában egy belső stresszreakció – olyan, mint amikor mi felnőttként úgy érezzük, hogy egy konferenciabeszéd előtt össze akar roppanni a gyomrunk. Ugyanaz az agy, ugyanaz az érzés. Csak neki még nincs gyakorlata a kezelésében.

A lányom még mindig nem az, aki felugrik és örömmel kiáll bárki elé. De a sok fokozatos „közönséggel” begyakorolt helyzet után már nem fagy le teljesen az osztályban sem. Már nem sír előtte itthon. És néha – ritkán, de egyre gyakrabban – az osztályban is megszólal azon a konyhai-Broadway módján. Szóval haladunk. Találtunk egy olyan kezelési módot, ami neki személy szerint bevált és amivel dolgozhatunk az ügyön. 

Nekem pedig minden körülmények között az a legfontosabb az egész folyamatban, hogy megpróbálta. Nem a hármas vagy az ötös számít, hanem a bátorság, amivel hozzányúlt ehhez a félelemhez. És talán ez az, amitől egyszer majd a reggeli gyakorlás közben azt mondja: „Anya, ma akár még tapsot is kaphatok.” Én továbbra is az első sorban fogok izgulni.