Momnesia - avagy anya mindent elfelejt

Ha az anyaság kapcsán valaki megkérdezte volna tőlem korábban, mi az a momnesia, valószínűleg furán néztem volna rá. Á, biztos csak egy újabb kitalált hóbort, amit felcímkéztek valahogy – gondoltam volna akkor. Most pedig itt ülök, neonszínű ragadós cetlik között, ötpercenként újra jegyzetelem a teendőimet, és nem egyszer fordult elő, hogy a hűtőre ragasztott bevásárlólista vidáman ott is marad, miközben én a zöldségek között bolyongok a sarki fűszeresnél, mit is akartam venni témájú fejtörővel.  

Nem könnyű ez, mert az ember úgy érzi magát, ahogy az idős néniket vagy bácsikat képzeli. Minden kiesik, folyton önellenőrizni kell, többször erősen gondolni valamire, hogy az meglegyen, kínosan ügyelni, hogy ne felejtsük el a tejfölt. 

Minden félretéved. Kulcs, pénztárca, telefon, az emlékezet megszokott kontrollja. Az új sport neve tehát a momnesia, vagyis a terhesség alatt és a gyerek érkezése után tapasztalható feledékenység és szétszórtság. És hadd mondjam el: nem tréfa.

Az első jelek — amikor még vicces volt

Egyszer olyan is előfordult, hogy egy egész tortát vásároltam hétfő reggel, mert azt hittem, sürgősen szükségünk van rá… Habos-babos, rózsaszín alapú remekművet. Aztán rájöttem, hogy anyukám születésnapját egy héttel korábban már megünnepeltük, a nagypapának pedig csak névnapja lesz. A torta természetesen még kitartott… a hűtőben. Egyébként ünnep nélkül is jó tortát enni, ebben az egész család egyetértett. 

A kezdetekben ezek még vicces történetek voltak, amiket a barátnőknek meséltem, és mindannyian nevetve motyogtuk: „Képzeljétek, ez a momnesia!” Aztán a vidámság lassan elmúlt, mert rájöttem, hogy a memóriakihagyások nem emlékezetesen viccesek többé, hanem bosszantóan szétszórt mindennapokká váltak.

Mi történik a feledékeny testtel és az aggyal?

Amit lehet, elolvastam róla, mert kezdett komolyan zavarni a dolog. A lényege az, hogy a terhesség alatt és utána általában egy hormonális hullámvasúton ülünk, ilyenkor az alváshiány, állandó készenlét és folyamatos multitasking következményeként az agy valósággal újraformálódik.
Ez nem azt jelenti, hogy az intelligenciád csökken, ettől nem kell tartani. Inkább az a helyzet, hogy az agyad más dolgokra kell, hogy koncentráljon, és az összes szabad kapacitást, felszabadult energiát inkább a gyerek ügyei, a megszakítás nélküli figyelem és az anyai figyelmeztető rendszerek üzemeltetésére használja. A túlélésre. És ezt minden szülői agy így csinálja, legfeljebb a mértéke tér el egyénenként, illetve jellemzően nem beszélünk róla, mert talán cikinek érezzük. A világ fókuszt vár tőlünk, profizmust, hogy láthassák, mindennek urai vagyunk, ott a csecsemő, de mi eközben hatfogásos vacsorát főzünk, családi nyaralást szervezünk, sportolunk, satöbbi — de ezt nem olyan könnyű ám menedzselni, a figyelmet át kell csoportosítani és a mindennapi csip-csup ügyek ilyenkor bizony csorbát szenvednek. 

És megszokod, hogy a feledékenység mindennapossá válik

A napokban megtörtént, hogy három különböző helyről próbáltam elővenni ugyanazt a dolgot — amit egyáltalán nem is hoztam be a házba azon a napon. A kulcsot a hűtőre tettem fel valamikor előző este, a reggeli kávém estére a fürdőszobába került, és a bevásárlólistánk napokig virított a cipőszekrény tetején, mint egy modern művészeti installáció.

Egyik alkalommal olyan komoly szorongást éreztem a gyerek bölcsődei beszoktatása előtt, hogy a nap minden másodpercét azzal töltöttem, hogy megpróbáljak nem megfeledkezni semmiről. Persze nem jártam sikerrel. Úgy éreztem, mintha az agyam egy szivacsként szívná fel a teendőket, emlékeket és ugyanakkor minden fontos ránk vonatkozó információt kiszűrne.

Úgy éreztem, most már ez az egész múlhatna, tompulhatna, a gyerek már bölcsis lesz, nekem lassan dolgoznom kell majd, mi lesz velem? Azért vizsgáljuk meg ezt komolyan is és valljuk be: ez nem egyszerű feledékenység, ez egy valós, megfogható és gyakran frusztráló jelenség. Nem csak arról van szó, hogy elfelejtem, hova tettem a telefonom. Néha elfelejtem, mit akartam mondani — miközben beszélgetek valakivel. Vagy elkezdek egy mondatot, aztán megállok, és arra gondolok: „Miért is kezdtem el ezt mondani?” És aztán a gyerek kérdez valamit, amire természetesen nem emlékszem. Minden. Együtt. Sok. 

És igen, az olyan hétköznapi dolgok is kihívássá válhatnak, mint a bevásárlás, a határidők, a találkozók koordinálása — egyszerűen mert krónikus momnesia van. És minél többet használom ezt a szót, annál világosabbá válik, hogy nem én vagyok egyedül ezzel. Minden anyuka ismer valamit ebből: a le nem zárt autó ajtaját, a két különböző cipőt, vagy azt, amikor a bevásárlólistát a hűtőre ragasztod, de reggel mégsem találod, amikor kellene…

Praktikus túlélési tippek egy „momnesia-szülőtől”

Mivel én is a saját bőrömön élem meg, megtanultam néhány túlélési fogást. Ha te is gyakran vagy szétszórt, íme, ami nálam bevált:

1. Ragaszd fel mindenhova a kis cetliket! — De aztán ne felejtsd el elolvasni őket. Ez a rész a legnehezebb. Szépek legyenek, színesek, nem baj, ha a család többi tagja kineveti őket, ezek a te kapaszkodóid! 
2. Használj emlékeztetőket a telefonodon — és ne másodpercekkel később írd be, hanem azonnal, ahogy eszedbe jut. Már az is szerencsés, hogy egyszer eszedbe jutott alapon dolgozz! 
3. Ne parázz azon, ha mégis végképp elfelejtettél valamit! — Mert így lesz szép az anyaság: tele kis emlékeztetőkkel, és egy kis humorral. Alapmondás: Semmi nem végzetes, bármit felejtünk is el, a lényeg, hogy a gyereket el ne hagyd valahol! 
4. Mondj ki valami olyat, amit elfelejtettél— többször, hangosan! — Mert ez a furcsa, verstanulás szerű gyakorlat segít abban, hogy az adott dolog legközelebb egy ideig megmaradjon.

És a végén: amikor este lefekszel, és azon kattog az agyad, hogy „vajon mit felejtettem el ma?”, csak mosolyogj, lazulj el, pihenj. Ennek is vége lesz egyszer! 

Mit is akartam még írni?