Örökbefogadni a gyerekünket – amikor egyet nő a szívünk

A mi történetünk nem hirtelen döntéssel kezdődött, hanem egy olyan beszélgetéssel, amit egy jól sikerült vasárnapi ebéd után folytattunk, amikor már senki sem volt képes felállni az asztaltól. A férjem rám nézett, a macska pedig közénk telepedett (ahogy egy igazi kapcsolati szakértőhöz illik), és akkor Péter kimondta:

– Szerintem mi készen állunk arra… hogy megpróbáljunk örökbefogadni.
Tényleg így mondta: „próbáljunk”. Mintha valami új sportág lenne, amibe csak úgy beiratkozik az ember.

Pedig ez a fajta vágy nem egy hirtelen felindulásból elkövetett elhatározás. Az ember sokáig forgatja magában, megízleli, megsiratja azt, amit elengedni kényszerül, megörül annak, ami felé mehet, aztán egyszer csak megérik. Nálunk így lett. Egy nap rájöttünk: nem tökéletes szülők akarunk lenni – ha már a szó legszorosabb értelmében nem lehetünk szülők, vagyis nem születhet közös gyermekünk – hanem olyan otthont szeretnénk, ahova valaki egyszer csak hazatalál.

Szabályok, keretek, lehetőségek

A magyar rendszer alapelve nagyon szép: a gyerek az első. Nem a szülő alkalmassága, nem a „jófejségvizsga”, hanem a gyermek biztonsága. És ez jól is van így.

Ki lehet örökbefogadó? 

Tulajdonképpen szinte bárki, akinek stabil élete és elég szeretet van a zsebében.
– Házaspárok előnnyel indulnak, de egyedülállók is törvényesen örökbefogadhatnak.
– Az ideális korkülönbség 25–45 év, de ez nem kőbe vésett szabály.

Aztán jön a legendás felkészítő tanfolyam, 30 óra, ami nem egy vizsga, inkább intenzív, nagyon emberi beszélgetéssorozat arról, hogy milyen a kötődés, hogyan érkezik egy gyerek traumával, mit kezdjünk, ha a gyerek kérdez, és hogyan mondjuk el neki, hogy őt örökbe fogadták. 

A környezettanulmány pedig nem az, aminek sokan képzelik: nem fognak a kanapén porgyűjtést végezni és nem kérik elővenni az utolsó két hét bevásárlásainak blokkjait. Azt nézik, hogy van-e hely egy gyereknek. Biztonság. Stabilitás. Nyugalom. Pont olyan dolgok, amik amúgy is ott vannak benned, ha örökbefogadni szándékozol. 

Mikor nincs szükség a vér szerinti szülő hozzájárulására?

Vannak törvényben rögzített helyzetek — például ha a szülő személye ismeretlen vagy huzamosan nem tart kapcsolatot a gyerekkel — amikor a gyámhatóság dönthet úgy, hogy az örökbefogadás a gyermek érdekében történik. A gyámhatóság mindig elsősorban a gyerek érdekeit vizsgálja. 

Hol és hogyan kezdődik a folyamat?

Az örökbefogadási eljárást a területileg illetékes gyámhatóságnál (kormányhivatal/gyámhivatal) kell kezdeményezni; ők végzik az alkalmassági vizsgálatot és a környezettanulmányt. Vannak közvetítő civil szervezetek is, amelyek a nyílt örökbefogadásoknál szerepet kaphatnak. 

A várakozási idő nagyon változó – van, aki egy év alatt sorra kerül, van, aki négy év múlva kapja a hívást. De amikor megcsörren a telefon… na, arról könyveket lehetne írni.

Tévhitek bizony vannak 

– „Biztos könnyebb örökbefogadni, mint szülni.”
Nem könnyebb, csak más. Mindkettő hoz könnyeket, bizonytalanságot, gyomorgörcsöt és határtalan boldogságot.

– „Majd megérkezik az anyai ösztön, csak vidd haza a gyereket.”
A kötődés sokféleképp érkezik. Van, akire rázuhan első pillanatban. Van, akire ráül, mint egy macska, és csak később dorombol.

– „Biztos valami baj van azzal a gyerekkel, ha örökbe adták.”
Ez talán a legutálatosabb közhely. A legtöbb gyereknek egyszerűen nem adatott meg az a biztonság, amit minden gyerek megérdemel. Ez nem az ő hibája.

Az első találkozás 

Sokan azt hiszik, hogy az első találkozás egy igazi hollywoodi jelenet: lassított felvétel, két könnycsepp és máris mindenki tudja, hogy igen, mi egy család leszünk. De a valóság néha úgy néz ki, hogy a gyerek fél percig rád pillant, majd közli, hogy inkább a dömpert szeretné tologatni, és csúnya vagy. És ez így tökéletes. 

A találkozások fokozatosak. Így tudjuk óvatosan megszeretni egymást. Látogatások, játékok, kis séták. Közben benned zakatol: „jól csináljuk? tetszem neki? szeretni fog?” Aztán egyszer csak történik valami apróság – megfogja a kezed, rád mosolyog, vagy egyszerűen megengedi, hogy feladd a cipőt a lábára. És ott tudod, érzed majd, hogy ez már több, mint remény.

Az első hónapok alkimista műhelye

Képtelenség előre elmondani, milyen lesz. Lehet nagyon boldog.
Lehet nagyon fárasztó. Leginkább mindkettő egyszerre, ötpercenként váltakozva.

Az örökbefogadott gyerek sokszor hoz magával korábbi sebeket. Sokszor a szülő hozza magával a félelmeit. Mindkettő gyógyul, ha elég időt, figyelmet és humort kap mindenki — illetve ha minden szereplő el tud vonulni sírni valahova tíz percre. Ez teljesen biztosan így lesz, képtelenség sírás (és sok nevetés) nélkül végigcsinálni ezt az egészet. 

A te szüleid… 

Hogy mondjuk el neki? Mikor és főleg, milyen módon? Hogy meséljünk erről? Az irányelvek nagyon egyszerűek: Mindig. Kicsit. Korától függően. Természetesen.

Ne „jelentsük be”, mint egy hatósági határozatot, hanem meséljünk róla.
A történet része lesz az életének, pont úgy, mint a születési súlya vagy az, hogy kétévesen megette a levendulás szappant.

A gyereknek jogában áll szégyen nélkül tudni, hogy örökbefogadni valakit nem mentőöv, hanem szeretetből hozott döntés, amiben ő a főszereplő. 

Kihívások és örömök kavalkádja 

Nehézségek márpedig vannak. A kötődés hullámzik. A gyerek néha dacos. Néha bizonytalan. Néha ragaszkodóbb, mint a tépőzár. Nagyjából úgy van inkább, hogy csak nehézségek vannak. Sokszor érezzük így. De az ellenkezője is előfordul, ahhoz általában egy mosoly elég.  És akkor jönnek az örömök. Az első reggeli ölelés. A rendszeres reggeli ölelés. A rituális reggeli ölelés.  Az anyák napja / apák napja alkalmából készült rajz. Az a pillanat, amikor a gyerek már magától kapaszkodik a nyakadba. És ilyenkor rájössz, hogy nem kifejezetten te választottad őt – ti egy rejtélyes, csigavonalas, tekervényes úton keresztül egymást választottátok. Ha te is gondolkodsz mindezen, informálódj, beszélgess, kérdezz. Ha félsz, az teljesen normális. Ha bizonytalan vagy, az is. Ez egy ilyen sírós-nevetős műfaj.