Kálloy Molnár Péter felesége: „Az életét lehetett volna másképpen játszani, de jobban nem!”

A színész családját az otthonukban látogatta meg a hot! magazin. Kálloy Molnár Péter halála mindenkit megvisel, a család még nem akar szembesülni a végérvényessel. 

• Kálloy Molnár Péter betegsége súlyos volt, de felesége, Lestár Ágnes és a család hitt a gyógyulásában.
• A színész felesége elmesélte, hogyan támogatta férjét a gyógyulás reményében.
• Kálloy Molnár Péter gyerekei az utolsó pillanatig édesapjuk mellett voltak, miközben ő mosolyogva búcsúzott.
• A nehéz pillanatokban is kitartóan a színész mellett állt családja.
•  

Kálloy Molnár Péter családja: a hit ereje a nehéz időkben

A család szerint a hitüknek köszönhetik az elmúlt hónapokat. Ez hosszú ideig működött is, a diagnózis azonban súlyos volt.

„Az orvos velem közölte a rossz hírt” – kezdi a beszélgetést a könnyeivel küszködve Lestár Ági, Kálloy Molnár Péter felesége. „Később elmondtuk neki, hogy hasnyálmirigyrákja van, ami már kisebb áttéteket képezett a májra, mégis valamennyien elhittük, hogy jobban lesz. Pe­cá­nak nagyon erős volt a hite, és ez vitte előre.”

Kálloy Molnár Péter halála: így élte meg Lestár Ágnes és gyermekeik

Ágival és a gyerekekkel az amerikai konyhás nappaliban ülünk. Grillcsirkével kínálnak. Azt mondják, muszáj enni valamit, bár a napjuk nagyon nehéz volt. A kórházban jártak, elkezdték intézni a temetést. A terv az volt, hogy Kálloy Molnár Péter megvívja élete csatáját, és győztesen jön ki belőle. 

„Tudod, eleinte maga miatt akart meggyógyulni” – folytatja Ági.

„Számot akart vetni, és közben mindenkinek azt hangsúlyozta: »Csak szeretném elmondani, hogy szeretlek!« A telefonálások után eljutott arra a pontra, hogy azt érezte, tiszta lett, és most már csak a gyógyulásra kell figyelnie. Ebben az élet írta darabban ezt a szerepet szánta magának” – meséli a feleség.

Ennél a mondatnál elcsuklik Ági hangja. Ő is tudja jól, hogy a színész nem járhatta be azt az utat, amit megérdemelt volna.

Szofi, Kálloy Molnár Péter kislánya a könnyeit nyelve mondja:

„Meg tudta volna csinálni, de a teste feladta.”

„Az életét lehetett volna másképpen játszani, de jobban nem! Innen lett volna szép nyerni. Ezt ő is gyakran mondogatta. De ezt a játszmát most nem ő nyerte” – veszi vissza a szót Ági.

Emlékek és szeretet Kálloy Molnár Péter családjában

A házban, amit félig már felújítottak, most a csend töri meg a beszélgetést. Pillanatokra lopja be magát, és az ember érzi: a félhomálynak is súlya van. A gyerekek hol mosolyognak, hol legörbült szájjal kutatnak az emlékeik között. A szemüket az édesapjuktól örökölték. Számukra még nehezebb elfogadni azt, hogy Apa nincs többé. Pisti, aki minden bizonnyal rendező lesz, még várja, hogy az édesapja belépjen a nappaliba, ahol sok időt töltöttek. Kálloy Molnár Péter betegségéről azonban, mint kiderül, soha nem akartak beszélni.

„Nem érzem, hogy rossz lenne azt hinni, hogy bármikor beléphet az ajtón” – töri meg a pillanatnyi csendet Kálloy Molnár Péter fia, a könnyeivel küszködve. „Reggelente úgy ébresztett, hogy eljátszotta: trombitaszólót fúj nekünk.”

Pisti hangja máris elcsuklik. Zokogásban tör ki, az édesanyja a térdét simogatja. Ági is harcol: az idővel, az emlékekkel, az elfogadhatatlannal.

„Gyakorlatilag nem csináltunk mást, csak beszélgettünk” – veszi át a szót az édesanya. „Aztán egy nap azt vettük észre, hogy nincs miről. Előtte még együtt terveztük, hogy mit csinálunk majd, hogyan tervezzük meg a fogadalmainkban szereplő utazásokat. 

„Egy nap közölték velem a kórházban, hogy három hónapja maradt. Csak így, érzelemmentesen. De ez sem volt olyan szörnyű, mint amikor neki mondták, hogy eljött a pillanat, hogy beszélgessen azokkal, akik még fontosak a számára. Ilyet nem lehet mondani egy embernek! Emlékszem, sírt, és megkérdezte: »Ezért harcoltam?« De még ekkor sem tudott haragudni a világra. Talán az utolsó napon volt benne keserűség és düh, de harag az sosem.”

Utolsó percek és búcsú Kálloy Molnár Péter halála előtt

A gyerekek szinte egymás szavába vágva mesélik, hogy az utolsó percig édesapjuk mellett voltak, aki mosolyogva búcsúzott a családtól, és akinek a fájdalmát már az ópium sem tudta csillapítani. 

„Fogtam a kezét, és láttam, hogy már nehezebben lélegzik” – emlékszik vissza Pisti. „Éreztem, hogy megtörténik… »Szeretlek Apa!«, mondtam neki. 

A friss élmény fájón tör elő a fiatalemberből, de már nem akarja szégyellni a könnyeit. Úgy zokog, ahogyan azt egy fiú teszi, aki felismeri, hogy az élet végérvényesen elválasztotta az édesapjától, akivel nagyon szoros volt a kapcsolata, és aki mindig a példaképe marad.

Megállítom a felvételt, a zsebkendőmet keresem a kabátom zsebében. Idegenként érkeztem, de amikor Pisti a nyakamba borulva köszöni meg a beszélgetést, tudom, hogy a legnagyobb ajándékkal távozom: egy szelettel életük legnehezebb napjaiból.