Elszöktünk karácsonyozni - az év, amikor kihagytuk a rokonokat

A tavalyi évvége úgy zajlott, mint minden másik: októberben már kezdtünk izgulni, novemberben pánikolni, december első napján pedig körbetelefonáltam a rokonokat, hogy tudomásukra hozzam, idén mi nem leszünk itthon karácsonykor, elutazunk, minden le van zsírozva és meg van szervezve. Azt nekik nem mondtam, de minden telefonbeszélgetés közben jó erősen gondoltam, hogy idén nem fogok meggebedni azért, hogy mindenkinek megfeleljek.

A döntés még augusztusban született. Ültünk a kertben a gyerekekkel, és a nagy melegben a téli évszakra, az ünnepekre gondoltunk, aztán elkezdtünk róla beszélgetni, és kiderült, hogy egyikünk sem érzi igazán jól magát az év utolsó napjain. 

Évek óta ugyanaz a műsor: rohanás az ajándékokért, sütisütés hajnali kettőkor, háromszori menü egymás után - mindig mi vagyunk a vendéglátók, mert mi vagyunk a rokonság földrajzi középpontjában – faállítás, fadíszítés, tűlevél őrület (nem szeretem, eleve az ötlet is idegen, hogy egy kivágott fácskát vigyek haza), gyerekek túlcsordult energiái, nagytakarítás, rendrakás, kirakat-nappali fenntartása a sorozatos vendégségeknek. Az egész egy képtelenség. 

Augusztusban, a kerti beszélgetés végén felidéztük a karácsony szélsőségesen megterhelő oldalát és miközben a konyhapultra támaszkodva elképzeltem a mézeskalács-hegyeket, a rokonság felvonulását, egyszer csak kimondtam: „Én idén ezt idén nem szeretném. Elmegyünk. Bárhova. Mondjuk mit szólnátok Malagához?”

És ő, mintha erre várt volna hónapok óta, csak annyit mondott:
„Benne vagyok, gyerünk a napsütésbe pihenni!” Így lett belőle tavaly spanyol karácsony. 

Miért éppen Alaszka Malaga? 

Gyerekként két évet éltem Malagán. A szüleim munkája miatt kerültünk oda, de én csak arra emlékszem, hogy minden olyan volt, mint a mesefilmből kivágott jelenetek: a tengerparti sétány mindig csillogott, a színes csempékkel kirakott falak pedig máig felejthetetlenek számomra. 

Aztán hazaköltöztünk, és másféle élet jött. Soha nem tértem vissza.
De ahogy elkezdtem keresgélni a gyerekkori emlékeimet, egyből ott volt a sok színes kép, a pálmák, tengerpart, a sok szabad, vadon élő papagáj, akik folyton ott repkednek a városlakók között, szóval egy teljesen idilli helyszín, gyerekkori megszépült emlékekkel felcicomázva. És így lett belőle igazi családi projekt, nekem egyfajta hazatérés, a többieknek pedig egy teljesen ismeretlen felfedezés. 

Nyár végétől spóroltunk, visszavettünk mindenből, amit lehetett, és közben mindketten tudtuk a férjemmel: nem is tárgyakat akarunk adni abban az évben, ez az utazás lesz a családi közös ajándék.  

„De karácsony? Külföldön? Tééényleg??” – a szüleim reakciója mindent vitt, aztán némileg tompult a dolog, amikor kiböktem, hogy Malaga lesz az úti cél. Egyből sorolták, mit ne hagyjunk ki, hol szálljunk meg és miket fotózzunk nekik, hogy ugyanolyan-e még. 

A többi, Malagával semmilyen érzelmi kapcsolatot nem ápoló rokon meggyőzése kicsit nehezebb volt, felváltva beszéltünk velük a férjemmel, hogy két hét nem a világ és idén majd videóhívásban koccintunk az ünnepen— nos, mindez egyszerre volt tragikomikus és megható. Nem is gondoltam, hogy ennyire szeretnek minket. 

Fagyöngy helyett legyezőpálma 

Azt mondják, Malaga télen olyan, mintha a nyár elfelejtett volna elutazni belőle. A gyerekek persze semmit nem érzékeltek abból, hogy ez más, mint otthon. Már első nap is rengeteget csavarogtunk, a gyerekek kedvéért még karácsonyfát is kerestünk. Aztán meglátogattuk a tengerpartot, és nem sokkal később ott álltunk a gyerekkori házunk előtt, ahol még emlékeztem a színekre, a fényekre, arra, amikor hétévesen futottam lefelé a lépcsőn. A gyerekeknek tetszett a kis sárga ház, nekem pedig egyszerre sírós-nevetős hangulatom lett attól, hogy most együtt vagyok gyerekkorom egyik helyszínén a saját gyerekeimmel és a férjemmel. Minden túlzás nélkül, ez volt életem egyik legszebb pillanata.

Karácsonyi vészfék

Mediterrán módon léteztünk ott két hétig. Arrafelé eleve lassabb az élet. Karácsonykor is. A boltok nyitva vannak, de senki nem rohan. A helyiek mindenkire mosolyognak, és mindenki köszön egy „feliz navidadot”, mintha az a világ legtermészetesebb ajándéka lenne. Az emberek megállnak és hosszasan beszélgetnek. Nem rohannak plázáról plázára, hogy elérjék még azt az utolsó akciót, megvegyék a sokadik tésztaszűrőt a nagyiéknak. Bármilyen fennkölten hangzik is, ők nem a minden téren tökéletes ünnepet akarják megteremteni, hanem magát az ünnepet – a családjukkal, de velük együtt, lassabban, tisztábban, levegősebben.

Ünnepi talponálló 

Nem volt hagyományos ünnepi menü. De ettünk finom halat, tapasokat, olívaolajos pirítóst, és a gyerekek persze rántott sajtot kértek ott is, mert ők a világ bármely táján ilyen megbízhatóak.

Volt fa is, csak kisebb, egyszerűbb. Voltak ajándékok, de csak néhány. És volt tengerzúgás. Hatalmas esti szél. Reggeli ébresztő napsütés. Karácsony este kiültünk a partra, kabátban – mert azért a december még Spanyolországban is hűvös –, és ahogy Dani kavicsokat dobált a vízbe, Bíborka pedig megpróbálta megpuszilni a szélben táncoló karácsonyfadíszeket, rájöttem, hogy az ünnep nekem pont ilyen és pont így jó. Olyan elképesztően nyugodt volt mindenki, ehhez csak körítés volt a langyos levegő, a három narancsfényű utcai lámpa és a bóbiskoló pálmafák a sétányon. 

Előre attól féltem, hogy rossz érzés lesz az otthonomtól távol tölteni az ünnepet. De végül ezt teljesen más volt megélni, felszabadító és felejthetetlen. 

Ha benned is motoszkál már egy ideje a gondolat, hogy jó lenne egyszer kiszakadni a decemberi égősoros káoszból, elmenni valahova, ahol fellélegezhetsz, ahol nem a menü, a vendégség, a teendők listája határozza meg az ünnepet… 

Nem kell hozzá több, csak némi tervezés, egy adag elszántság, és az a fajta önengedélyezés, amit mi, szülők hajlamosak vagyunk elfelejteni magunknak megadni. Az élmény pedig — akár tengerpart, akár egy közeli kisváros, akár egy csendes erdei faház — évekre lesz közös emlék. Úgyhogy ha netalántán bennetek is ott a vágy: vágjatok bele, induljatok! A karácsony nem vész el, csak átalakul.