
Kifejezetten nyugis szombat délután volt, kávéval ültem a kanapén. Matyi, a fiam, mellettem hevert, kezében a telefonjával és nevetgélt. A nevetése furcsán éles volt, nem igazi vidámság, inkább valami ideges és nekem idegen tónus. Kiment a konyhába, a telefonja az asztalon maradt. Csak pár üzenet villant a kijelzőn, és reflexből odanéztem. Nem akartam olvasni, tényleg nem — de aztán ott ragadt a szemem a sorokon.
„Kár volt megszületnie.”
„Lófeje van.”
„Még a kínaiban is szar lenne a cipője.”
Először azt hittem, valami idétlen poén. Aztán továbbgörgettem. És rájöttem, hogy nem az. Az egyik osztálytársukról szólt a beszélgetés. Ömlöttek a negatív energiák. Nem is az fájt a legjobban, amit írtak, hanem az, ahogy közben röhögős fejek, hányós emojik és tűzokádó sárkányok repkedtek a sorok között. Hogy a beszélgető gyerekek közül senki sem írta oda: elég volt.
Leültem, és néztem a képernyőt. A gyerekek ott villogtak egymás fölött, mint a kis felnőttek, csak épp a szavaik nehezebbek voltak, mint amennyit elbírnának. A fél osztály benne volt, akikről azt hittem, hogy valóságos angyalok, ők is. Azt sem tudtam, az én fiam vajon mit csinál ebben az egészben. Csak olvassa? Vagy nevet rajta? Vagy ő az, akiről beszélnek?
Nem is fogtam fel hirtelen, hogy ez bullying. Csak annyi kezdett szirénázni a fejemben, hogy ez a világ, ez a tenyérnyi képernyő mögötti, láthatatlan élet sokkal kegyetlenebb, mint amilyen az én egész gyerekkorom volt mindent egybevéve.
Másnap este próbáltam beszélgetni:
„Mi volt ma a suliban?” - „Semmi.”
„És a barátaid?” - „Jó fejek.”
„Van ez a csoport, tartok tőle, hogy durván beszéltek ott egymással” - „Anya, ne már!”
És itt vége is volt. Nem akartam tolakodni, nem akartam rendőr lenni az életében. Csak érteni szerettem volna. Hogy mikor lett természetes, hogy a gyerekek így beszélnek, így viselkednek egy osztálytársi, baráti viszonyban egymással.
Aznap este sokáig nem aludtam. Csak ültem a sötétben, és arra gondoltam, hogy valahol mind benne vagyunk ezekben a csetekben. Akik írják, akik olvassák, akik hallgatnak. És azok is, akik csak nem mernek odanézni. A bullying azért ilyen súlyos jelenség mostanában, mert mindannyian benne vagyunk, nyakig.
A gyerekek tőlünk tanulják, hogyan kell bántani. De tőlünk tanulhatnák azt is, hogyan lehetne másképp. Nem tudok mindig ott lenni a képernyő mögött. De tudok beszélgetni vele, mielőtt bekapcsolja. Tudok kérdezni, mielőtt elzárkózik. Tudok szeretni akkor is, ha nem kéri. És egyszer talán magától mondja majd el, mi történt a csoportban.
Akkor talán már nem lesz olyan fájdalmas olvasni a sorokat, amiket egymásnak írtak.
Ahogy próbáltam feldolgozni ezt az egészet, egyszer csak azon kaptam magam, hogy statisztikákat keresek. Talán abban reménykedtem, hogy ez valami ritka, elszigetelt eset. Hogy a mi iskolánk kivétel. De ahogy elkezdtem olvasni, egyre inkább összeszorult a torkom.
Kiderült, hogy nemcsak nálunk történik ez. Magyarországon minden ötödik gyerek arról számol be, hogy rendszeresen bántják az iskolában – szavakkal, gúnyolódással, kiközösítéssel. A középiskolások kétharmada élt már át valamilyen formájú iskolai zaklatást. Minden harmadik gyereket a saját osztálytársai bántanak, és a legtöbb ilyen történet soha nem kerül felnőtthöz.
Egy 2022-es UNICEF-kutatás szerint a magyar diákok 85 %-a legalább egyszer megtapasztalta, milyen az, amikor a többiek kibeszélik, kinevetik, vagy egyszerűen láthatatlanná teszik. És bár ezek a számok elképesztőek, a legijesztőbb az, hogy az online tér – a Viberek, Snapchatek, Discordok és TikTok-üzenetek – csak továbbviszik azt, ami a padok között élőben elkezdődött.
Az egyik statisztika szerint a gyerekek 40%-a azt mondja: ugyanazok bántják őket online, akik az iskolában is. A szavak és emojik mögött pedig ott van minden: a félelem, a düh, a tehetetlenség.
Kértem időpontot és beszélgettem erről az iskolapszichológussal is. Azt mondta, a bullying már nem egyszerű „rossz gyerekmagatartás”, hanem rendszerszintű jelenség, amiben a hallgatók ugyanúgy részt vesznek, mint az elkövetők. Nagyon egyszerű a képlet: „Aki nem szól, az is benne van” – mondta, és ezek a szavak napokig visszhangoztak bennem.
Ő hívta fel a figyelmem arra is, hogy a kisebb településeken, ahol a gyerekek kevesebb közösségben mozognak, sokkal nehezebb kilépni ebből a körből. Ott, ha valakit egyszer „kinéznek”, az évekig rajta marad a bélyeg, azaz évekig lehet folyamatos bullying áldozata. Azóta más szemmel nézek a gyerekek csoportjára, és próbálom nem csak azt kérdezni a fiamtól, mi volt a suliban. Hanem azt is, hogy kivel volt jó ma együtt lenni, vagy volt-e valaki, aki egyedül maradt. Mert valahol innen kezdődik az, hogy egy gyerek meghallja, észreveszi a másikat – és talán nem csatlakozik a nevetgélők, bántók köréhez.
Beszéltem az ismerős anyukákkal is, teljesen eltérő a kép, ki hogy reagál erre, ha saját gyerekénél tapasztalja. Meglepett, hogy az egyik anyuka alapból benne van a saját gyereke baráti társaságának chatbeszélgetéseiben, mint megfigyelő. Ehhez a feltételhez kötötte a chat használatát, és így folyamatosan monitorozza a beszélgetéseket.
Jól jött egy olyan tapasztalat is a baráti körből, akik már túl vannak egy ilyen eseten. Nem volt szerencsés, de a barátnőm, amikor tudomást szerzett arról, hogy a lánya rendszeresen célpontja pár nagyobb lány szóbeli bántalmazásának, egyik reggel megállította ezeket a nagylányokat és beszélt velük. Később ebből iskolai ügy lett, és végül az osztályfőnök és az érintett szülők le tudtak ülni tisztázni a helyzetet. Nem tudom, mennyire szerencsés más gyerekét lerohanni, de azt is értem, hogy ebben a helyzetben sok szülőből valósággal kitör az anyatigris.
Nem tudom, meg lehet-e védeni a gyerekeinket minden rossztól. De azt hiszem, azzal már sokat tehetünk, ha a bullying esetében nem hagyjuk, hogy a hallgatás legyen a válasz. Ha a „Mi volt a suliban?” után van időnk és türelmünk minden nap megkérdezni: „És minden rendben volt?” És ha egyszer a gyerekünk félrenéz, mielőtt felel, talán ott kezdődik majd el egy igazi beszélgetés.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.