A gyerek nem hülye, csak nem tud tanulni

Talán sok szülőtársamnak ismerős a jelenet: délután öt óra, a gyerek ott ül az íróasztalnál (már egy órája csak nagyon ott ül) előtte a tankönyv, néha lapoz, néha sóhajtozik, aztán a végén úgy tűnik, mintha tanult volna. Mi is megnyugodva térünk vacsorázni. Másnap a dolgozatnál viszont üres tekintettel bámul a papírra, és kiderül, hogy az egész esti „tanulás” inkább álmodozás volt. És persze ilyenkor mi is tehetetlenül érezzük magunkat: hogy lehetne neki segíteni, hogy ne gyötrődés, hanem sikerélmény legyen a tanulás? Hogy férkőzzünk a közelébe, hogy tudhassuk, mikor és hogyan tanul és mikor sikerül is megértenie az anyagot valójában? 

A jó hír az, hogy van rá mód. A rossz hír az, hogy nem elég, ha csak noszogatjuk: „tanulj többet”. Meg kell tanulnia tanulni: hogyan rögzítse a tudást, hogyan ismételjen, hogyan ossza be az idejét. 

Hogyan segíthetünk?

Az első, amit fontos megérteni: a tanulás nem akkor történik, amikor életünk értelme már ötödször olvassa ugyanazt a bekezdést. A tanulás akkor indul be igazán, amikor megpróbálja felidézni az anyagot. Ha elmeséli a leckét nekünk, ha kérdéseket tesz fel magának, ha leírja a lényeget a saját szavaival – akkor máris dolgozik az agya. És ha mondjuk egy plüssmacinak magyarázza el a másodfokú egyenletet, az is ér valamit (sőt, néha többet, mintha minket próbálna meggyőzni).

A másik alapszabály: az ismétlés akkor ér valamit, ha el van osztva. Egy este bemagolni mindent? Lehet, hogy másnap még megy, de egy hét múlva már sehol sincs a tudás. Ha viszont ma tanulja meg, holnap tíz percet ismétel belőle, aztán pár nap múlva megint, és így tovább, akkor szépen beépül. Ez nem ördöngösség, csak rendszeresség kérdése.

És közben ott van a figyelem kérdése is. Egy gyereknek semmi esélye órákon keresztül koncentrálni. Nem is kell. Sokkal hatékonyabb, ha rövid, 20–25 perces blokkokban tanul, köztük szünetekkel. Kisiskolásnál ez lehet még rövidebb, 10–15 perc is. A szünetben ne a telefon legyen a jutalom, mert abból csak újabb elkalandozás lesz. Inkább mozgás, egy pohár víz, kis beszélgetés – bármi, ami kizökkenti, de nem húzza túl hosszúra a pihenőt.

A jegyzetelés is egy olyan terület, amit gyakran félreértünk. A gyerekek hajlamosak szóról szóra másolni a tábláról vagy a könyvből, mintha az lenne a lényeg. Pedig a jó jegyzet nem másolás, hanem rendszerezés. Ha megtanulja kiemelni a kulcsszavakat, nyilakat húzni, ábrát rajzolni, gondolattérképet készíteni, akkor sokkal jobban átlátja az összefüggéseket, és könnyebben vissza tudja idézni az anyagot.

És ott van még egy trükk: tanítsa meg másnak. Amikor a gyerek próbálja elmagyarázni, mit tanult, gyorsan kiderül, hogy valóban érti-e. Mi, szülők is játszhatunk vizsgabizottságot: „Na, akkor most magyarázd el nekem, miért bukott el a Rákóczi-szabadságharc.” Ha meg tudja mondani röviden és érthetően, akkor tényleg tudja. Ha nem, akkor vissza lehet menni a tankönyvhöz.

És hogy mi a mi szerepünk szülőként? Talán az, hogy ne tanuljunk helyette, hanem inkább kísérjük. Tegyünk fel kérdéseket, hallgassuk végig, amit mesél, és bátorítsuk. Ne üljünk le vele órákra a matekfüzet fölé, mert az csak veszekedéshez vezet, és a végére mindenki kimerül.  A kisebb, rendszeres jutalmak sokkal jobban működnek: egy közös játék, egy kis kedvenc édesség, vagy az, hogy tanulás után sétálunk egyet a parkban. A gyereknek így a tanulás nem egy végeláthatatlan kötelezettség lesz, hanem egy folyamat, amiben van kezdet, a közepén munka és a végén valami jó.

Persze, mindez nem elég, ha a gyereknek tartós gondjai vannak az olvasással, írással, ha nem tud odafigyelni semmire, vagy minden este sírásba torkollik a tanulás, akkor lehet, hogy több van a háttérben, mint egyszerű lustaság. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni – fejlesztő pedagógushoz, iskolapszichológushoz. Minél előbb kap segítséget, annál könnyebb lesz neki is és nekünk is.

Ha valaki tudja, hogyan ossza be az idejét, hogyan emlékeztesse magát az anyagra, hogyan ismételjen okosan, annak sokkal könnyebb dolga van, bármilyen tantárgyról legyen is szó. Így viszont legtöbbször maguk a gyerekek kísérleteznek, vagy mi, szülők próbáljuk kisegíteni őket otthon, több-kevesebb sikerrel. Mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek, ha ezek a módszerek természetesen, játékosan szivárognának be az iskolai mindennapokba is.

Ráadásul a mai gyerekek egészen másként állnak a tanuláshoz, mint mi annak idején. A régi klasszikus, frontális, „ülünk és hallgatjuk a tanárt” típusú óra egyre kevésbé működik náluk – inkább akkor lelkesednek, ha ők is csinálhatnak valamit, alkothatnak, kipróbálhatják magukat. 

A Z generáció (a 90-es évek végétől születettek) és az Alfa generáció (2010 után születettek) olyan világban nő fel, ahol minden gyors, azonnali és digitális. Ha kérdésük van, nem tankönyvet lapoznak, hanem rágugliznak. Ha tanulni akarnak valamit, keresnek egy videót, amiben ott van a kivonatos lényeg. Ez persze rengeteg lehetőséget is rejt – de csak akkor, ha megtanítjuk őket arra, hogyan használják jól ezeket az eszközöket, betartva az egészséges mértékű jelenlétüket az életünkben. 

És végül: a tanulás nem kell, hogy gyötrelem legyen. Ha a gyerek megtanulja kisebb adagokban, rendszeresen, saját szavaival, játékosan feldolgozni az anyagot, akkor sikerélménnyé válhat. Nekünk szülőknek pedig könnyebb elviselni a délutánokat – mert valljuk be, mindannyian jobban szeretjük, ha este nem maraton a házi feladat, hanem csak egy kezelhető része a napnak, amitől nem alakul ki általános diliház otthon.