Legközelebb fejvégű babát tessék hozni!

Körülbelül másfél héttel később látogattam el a nőgyógyászomhoz, aki igazolta, hogy valóban babát várok. Újabb két hét múlva a szívműködés is látható volt. Ezután zajlottak az események, ahogy kell: védőnői látogatások, ultrahangvizsgálatok, vérvételek. Minden a lehető legnagyobb rendben zajlott, az eredményeim tökéletesek voltak. Idővel azt is megtudtuk, hogy kisfiút hordok a szívem alatt. Csodás, problémamentes várandóságom volt; jó szívvel gondolok vissza erre az időszakra.

A 32. héten az orvos megállapította, hogy a baba medencevégű, vagyis farfekvéses. Semmi baj, befordulhat még. A 36. hetet betöltve viszont már azt mondta, biztosra vehetem, hogy császármetszéssel fogok szülni. Így is lett. A 39. héten nem akart tovább várni: a baba, valamint az én méreteimet figyelembe véve, semmi esélyt nem látott arra, hogy a kisfiam a természetes szüléshez megfelelően helyezkedjen. Őszintén szólva, ekkor már rettegtem attól, hogy beindul a szülés: azonnal sürgősségi császárra lett volna szükség. Ennek fényében, egy keddi napon, a CTG-vizsgálatot követően, berendelt a szülészeti osztályra, már másnap reggelre.

A szülészeten az első lépés a COVID-teszt elvégzése volt, majd elhelyeztek egy háromágyas szobában. Az egyik szobatársam előző nap szült császármetszéssel, a másik még aznap éjjel hozta világra a gyermekét. Át kellett öltöznöm abba a borzasztó, kórházi lepelbe, ami (még várandósan, nagy pocakkal is) hihetetlenül nagy volt rám, majd a szülőszobán vártak, CTG-vizsgálatra. A szívhang rendben, vérvétel megvolt, adatok felvéve, majd közölték, hogy méhszájvizsgálat következik. Elég megalázónak éreztem, ahogy ott ácsorogtam az említett lepelben, a bugyimmal kezemben, miközben futószalag-szerűen váltottuk egymást a vizsgáló székben. (Az egyik kismama elkerekedett szemekkel kérdezett vissza: álljon ott bugyi nélkül, amikor folyik a magzatvize?

- hangzott a válasz. Nem különösebben érdekelte a jelenlévőket.) Az orvos benyúlt (úgy, hogy a szemem majd kiugrott a helyéről), motyogott valamit, közben legalább 6-7 szempár meredt rám: szülésznő, orvos, rezidensek, egészségügyis tanuló, ki tudja.

A vizsgálat után felállhattam, jött a következő kismama. Vagyis elnézést, „kismami”. A hideg rázott ettől, hogy minden dolgozó kismaminak hívott minket. Ordítani tudtam volna, mikor már századjára hallottam. A vizsgálatok után visszamehettem a szobába, átöltöztem a saját ruhámba. Aznap még elfogyasztottam a vacsorát, viszont éjféltől már nem volt szabad ennem és innom. A szülőszobára páróránként kellett mennem szívhangfigyelésre. Este 9-kor mentem utoljára. A szülésznő megvizsgált, mindent rendben talált, majd megkérdezte, miért is leszek császáros. Azért, mert a baba farfekvéses, válaszoltam.

„Hát, kellett neked nem befordulni!” - mondta a pocakomnak, majd rám nézett és így folytatta: „Legközelebb fejvégű babát tessék hozni! Anyának olyan jó alkata van, hogy pikk-pakk megszülné!”

Rendben – gondoltam magamban – legközelebb nem szabotálom szándékosan, hogy a gyermekem a megfelelő pozícióba helyezze magát (irónia). Másnap reggel újabb „vizit” következett, ismét egy szál lepelben álltunk a folyosón. Éhes voltam, a fejem kóválygott. Az aneszteziológus a vizsgálatot követően megállapította, hogy nincs akadálya a spinális érzéstelenítésnek:

– mondta. Rajtam kívül még egy kismama készült császármetszésre. „Beöntötték mindkettőjüket, ugye?” Kérdezte az orvos, a folyosón. Igen. Be. Egy élmény volt. (Ez utóbbit nem mondtam ki hangosan.)

A szülésznő szólt, hogy ha szeretném, hogy apuka jelen legyen, akkor hívjam be kilencre, le ne maradjon a szülésről (annyit kellett várnunk, hogy nehéz lett volna lemaradnia). Kilenckor valóban szólítottak a szülőszobára. Felfeküdtem az ágyra, rám tették a CTG-t, majd az orvosom bekötötte az infúziót. Nem tudom, mi volt aznap a levegőben, de hét kisbaba született, hatalmas volt a zűrzavar a szülőszobán: az orvos (akire amúgy jónéhány kismama várt két emelettel lejjebb, a terhesgondozóban) és a szülésznő mérgezett egér módjára rohangált fel, alá.

Megérkezett Apa, mondták, még öltözik. Amikor belépett a szülőszobára, láttam, mennyire elsápadt, de igyekezett tartani bennem a lelket. Az infúzió csöpögött, a fájásaim erősödtek (apuka döbbenettől hatalmasra kerekedett szemeit látva sejtettem, mit mutathat a CTG-görbe). A szülésznő 11-kor közölte, hogy apuka fáradjon ki, ő pedig felhelyezi a katétert, mondván, később nem lesz rá idő (pedig lett volna bőven). Esküszöm, a szülés legkellemetlenebb momentuma volt ez. A hölgy annyira kapkodott, hogy a felhelyezéskor éles fájdalmat éreztem, ami órákkal később sem csillapodott.

Másfél-két óra múlva kérdezett rá, hogy elmúlt-e a fájdalom. Mikor azt feleltem, hogy még mindig nem, annyit mondott, biztosan felsértette kicsit a nyálkahártyát. Igen, biztos csak kicsit, gondoltam. Kettő óra után kicsivel, jött a beteghordó, hogy mehetünk a műtőbe, tehát öt óra hosszát feküdtem mozdulatlanul a CTG-géphez kötve. Begurították a beteghordó kocsit, közölték, másszak fel rá. Csak lestem, milyen magasra kell, pedig 178 cm vagyok. Az infúzió és a katéter lógott belőlem, teljesen elgémberedtem, úgyhogy emberfeletti teljesítménynek éreztem, hogy egyedül átmásztam.

Ezután begurítottak a folyosó végén lévő műtőbe, pár perc múlva már a műtőasztalon ültem. Az aneszteziológus fertőtlenített, majd hozzákezdett az érzéstelenítéshez. Nem találta elsőre a megfelelő pontot a gerincem mellett.

Köszi. Bíztam abban, hogy a műtősfiú elég erősen fog, amíg az altatóorvos tűpárnát csinál a hátamból. Mikor végre beadta (nem éreztem fájdalmasnak, inkább kellemetlennek), felfektettek az ágyra. Megérkezett az orvosom is. Szegénykém – mondtam magamban - jobb programja is lehetne a születésnapján (már reggel erről beszélgettek az osztályon, hogy a főorvos úr ma az ünnepelt). Rövid idő elteltével hatott az érzéstelenítő: tapogattak, simították a hasam és a lábam, amit már nem éreztem.

„Érzékelés kiütve” – mondta az orvos (tiszta Vészhelyzet, gondoltam), majd hozzákezdett a művelethez. Mondta a szülésznő, hogy jelezzem, ha bármilyen fájdalmat érzek. Sajnos éreztem, mintha a bordáimat akarták volna széttörni. Ezt mondtam is, amin eléggé meglepődtek, azt mondták, nem kéne ilyet éreznem. A húzkodás, rángatás még kellemetlenebbé vált, majd annyit hallottam, „gyere, baba!”, és ő már kint is volt, hallottam, ahogy felsír.

Az orvos felemelte a két tenyerében tartva, hogy lássam: maszatos volt, és vér csöpögött róla az arcomra. Ezután visszavitték az osztályra, ahol az Apukája várta. A műtét után elláttak, majd átettek újra a műtőskocsira és visszavittek a szobába. Ezt követően behozták hozzám a kicsit és apuka is velünk lehetett egy rövid ideig. Igazából mozdulni sem tudtam, a lábam még zsibbadt, gyenge voltam, szédültem, de ott volt a kisfiunk a karomban épen, egészségesen; csak ez számított: megérkezett a mi kis csodánk.

Azóta is hallgatom, hogy „türelmetlen volt az orvos”, meg „simán befordulhatott volna még”, „a sógornőm ángyikájának a szomszédjának a szülés előtti este fordult be”, de nem érdekel; engem egyáltalán nem bánt, hogy így alakult. Hálás vagyok, hogy nem kapkodva, sürgősségi császárral kellett őt világra segíteni, és nem került veszélybe az egészsége. A szülést követő napokról is bőven tudnék mesélni, de az már egy másik történet.

Alexandra

Olvass még szüléstörténeteket vagy írd meg te is a sajátodét!

Mindent éreztem a császármetszés alatt

Majdnem szétrepedt a méhem a szülésindító tablettától

Az indított szülés után meg kellett császározni