Úgy összeverték a nagyanyámat, hogy helyben megszült

Nagyanyám bátor asszony volt, „ellenállást tanúsított”, ezért puskatussal úgy összeverték, hogy ott helyben szült meg, mialatt a házat pakolták kifelé a katonák. A végrehajtók a paplant, amire a nagymamám vajúdás közben rádőlt, a biztonság kedvéért összevágták, hátha aranyat rejteget benne.
Mire kipakolták a házat, édesanyám megszületett, a terhesség 7. hónapjában.

Annyira pici volt és sovány, hogy a nagymamám nővére begyújtott a sparheltbe, kipárnázta, és azt használták inkubátornak, ott tartották édesanyámat, mivel nagyanyám trombózist kapott a veréstől a szülés alatt, élet és halál között feküdt az ágyon.

Én is tervezett baba voltam, bár édesanyám nagyon izgult miattam. A terhesség alatt mononucleosis-t diagnosztizáltak nála az első trimeszter végén, így abortusz javasoltak, de ő bizonytalan volt ezügyben és mégsem ment el. (Ultrahang még nem volt, hogy kizárják ezeket.) Ugyan nagyon félt, hogy fejlődési rendellenességgel fogok születni, azt mondták neki, nem lesz kezem-lábam, de ő mégis az élet mellett döntött.

Aznap éppen vizsgálaton volt, már a 42. héten. Nem értették, miért nem indult meg a szülés eddig, de a vizsgálat azt mutatta, hogy gyengül a szívhang. Azt mondták, ez arra utal, hogy a baba felakadt a köldökzsinórra, és itt baj lesz, ha azonnal nem születik meg. Bekötöttek egy infúziót nagy lendülettel, és fél óra múlva már az asztalon voltam.

Anyukám borzasztó meglepett volt, hiszen egy órakor még állt a folyosón a vizsgálati eredményre várva, fél kettőkor pedig már a karjában tarthatott. A szülőágy fej része leszakadt, mert három orvos nyomta anyut, hogy mihamarabb kint legyek. Viszont van kezem és lábam, ami őt mindenért kárpótolta.

Az én lányom is tervezett baba volt.
A terhesség 34. hetében meglátogatott édesapám, ami engem rettenetesen felzaklatott, de ezt akkor még nem vettem komolyan a terhességet illetően, de estére furcsa „jóslófájásaim” lettek. Beszéltem is a barátnőmmel telefonon, aki három gyereket szült már, ő mondta, hogy azért biztos ami biztos menjek be a kórházba, nézessem meg a babát.

Hát én be is mentem, leültem a folyosóra, csak ügyelet volt. Kérdezték, mit szeretnék. Hát, mondom, egy vizsgálatot, biztos ami biztos, mert furák a jóslófájásaim. A nővér nevetett, mondta, hogy ha valódi vajúdás lenne, nem ülnék itt ilyen nyugodt arccal a széken, de mondta, hogy várjak kicsit, és megnéznek ctg-vel.

Ahogy felkerült a ctg, már fel sem kelhettem, közölték, hogy ezek már 60-as fájások, azonnal be a visszatartó infúziót! Na, te jó ég, én azt hittem, ez fájdalmasabb! Nem gondoltam volna, hogy ilyen a szülés... Elkezdtem félni. Most ugyan visszatartják a babát, de honnan veszem észre, hogyha megint megindul a szülés??? Mi lesz, ha nem érek be időben a kórházba? Tél lesz, mire ki leszek írva, és én nem itt akarok szülni!

Ezt a problémát a Jóisten megoldotta. A 41. héten, térdig érő hóban éppen vendégségben voltam, mikor egyszer csak furcsa ízű lett a tea. Minél többet ittam belőle, annál furcsább lett az íze, a többiek viszont semmi változást nem éreztek, és egy idő után elkezdtem hányni.

Húha, mondom, baj lesz, most kell bemenni a szülészetre, ez a jel! Hívtam is azonnal a páromat, kocsival mentünk is már a szülészetre, ahova éjjel kettőre értünk oda.

Kicsit furán néztek rám, de elláttak, azt mondták, még nincsenek fájások, közelében sem vagyok a szülésnek, kaptam egy hányás elleni infúziót, és lefeküdtem aludni. Reggeli vizitnél kérdezi az orvos a vizsgálatnál:

- Maga mióta szül? Mióta vannak fájásai?
- Nekem? Én aludtam, nincsenek fájásaim!
- Dehogynem, kérem kedves, fáradjon fel a szülőszobára.

Aznap meg is lett a lányom, kicsattanó egészséggel, simán, panaszmentesen. Bármennyire hihetetlen, nem éreztem kimondottan fájdalmasnak a vajúdást, csak borzasztó fárasztó volt. Utána pár óra múlva, még aznap felálltam, elmentem a fürdőbe és lezuhanyoztam.

A.