Galéria: A béke és a csend otthona – Őszi napsütés a Fiumei úti sírkertben, ahol a magyar kultúra nagyjai nyugszanak

Az őszi nap alacsonyan jár már, de bágyadt fénye mégis aranyba vonja a szobrokat, a lehulló levelek közt megcsillanó márványt, bronzot és patinát. A Fiumei úti sírkert, amely egyszerre megkapóan szép park és lélekemelő panteon, ilyenkor, október derekán, csendes békével fogadja a látogatót.

A Fiumei úti sírkert: nemzeti panteon a város szívében

A temető gondolata Széchenyi Istvántól származik, aki már 1843-ban felismerte, hogy a nemzetnek szüksége van egy méltó helyre, ahol legnagyobbjait örök nyugalomra helyezheti. 

A pesti városvezetés 1847-ben döntött a megnyitásáról, eredetileg pusztán gyakorlati céllal: hogy tehermentesítse a belvárosi temetőket. Mégis, néhány évtized alatt a Kerepesi úti sírkert – ahogy akkor nevezték – Magyarország szimbolikus szívévé vált, ahol a múlt nagyjai nyugszanak, és ahová a jelen fejet hajtani jár.

Az első itt eltemetett hírességek között volt Egressy Béni zeneszerző, Garay János és Vörösmarty Mihály költők. Utóbbi temetése 1855-ben néma tüntetéssé nőtte ki magát a Bach-korszak elnyomása – a Habsburg Birodalom 1850-59 közötti diktatórikus elnyomásának időszaka – ellen.

Innen indult a nemzeti kegyelet története, amelyet később Batthyány Lajos újratemetése és Deák Ferenc mauzóleuma emelt hivatalosan is panteoni rangra. A XIX. század végére a Kerepesi úti temető a nemzet szellemi örökségének helyszíne lett.

• Séta a múltba

A századfordulóra a dísztemető monumentális formát öltött. A hatalmas mauzóleumok – Batthyányé, Deáké, Kossuthé – már nem csupán gyászhelyek, hanem egyenesen történelmi és művészeti korrajzok lettek.

Kossuth Lajos síremléke, Gerster Kálmán és Stróbl Alajos alkotása, ma is Magyarország legnagyobb sírépítménye, egy korszak hitvallása kőbe vésve. A két árkádsor között, ahol Jókai Mór, Ady Endre, vagy Zilahy Lajos nevei sorakoznak, a látogató mintha szinte a nemzeti irodalom és művészet nagykönyvének lapjait lapozgatná.

A XX. század háborúi, diktatúrái és újrakezdései aztán szürkébbre és vörösebbre festették a temető történetét. 

A sírkert egyszerre lett tanúja a gyász tömegeinek és a hatalom reprezentációjának. Az 1956-os forradalom mártírjai, Rajk László újratemetése, majd a Munkásmozgalmi Panteon létrehozása mind-mind arról árulkodnak, hogy a temető nemcsak az elmúlásról, hanem immár a politikai korszakok lenyomatáról is beszélt. 

A kádári évtizedekben a közvélemény sokáig „kommunista temetőként” tekintett rá, ám a rendszerváltás után Antall József temetése, majd a nemzeti emlékhellyé nyilvánítás visszaadta méltóságát és rangját.

• Szobrok, mauzóleumok, allegóriák – a temető művészeti értékei

A sírkert különleges szépsége nemcsak történelmi súlyában, hanem művészi gazdagságában is rejlik. A XIX. század derekától kialakult síremlékművészet itt teljesedett ki: allegorikus nőalakok, szomorú Hungáriák, antik hősöket idéző férfiszobrok őrzik a halottakat és a múlt dicsőségét. 

Stróbl Alajos, Kallós Ede, Maróti Géza vagy Pásztor János munkái egyszerre jelképezik az emberi mulandóságot és a művészet örökkévalóságát. A klasszicizmus, a neoreneszánsz, a szecesszió és a realizmus motívumai keverednek a szobrokon.

• Őszi csend, téli álom

Ősszel a sírkert más arcát mutatja. A levelek okkersárga, rozsdaszín szőnyege alatt már téli álomra készülődik a föld, a kripták tetején megül a bágyadt napfény. Mégis, az ember érzi, hogy a halál itt nem a vég, hanem a történelem folytatása - éppen csak egy más formában.

Ahogy mindenszentek és halottak napja közeledik, és gyertyák fénye lobban majd a sírokon, a temető még egyszer utoljára megtelik élettel. A látogatók csendben sétálnak a nagy nevek között, némán, fejet hajtva azok előtt, akik megelőztek minket. 

Mert a Fiumei úti sírkert nem csupán a halottaké, hanem mindannyiunké – a nemzet csendje, amelyben minden benne van, ami maradandó.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: