Megszólal a Hableányhoz lemerülő búvár: A tragédia megerősítette a hitem és megváltoztatta az életem

Ügyészek, jogászok hada, a túlélők és az áldozatok hozzátartozói keresik még most is a választ arra a kérdésre, hogy vajon mi történhetett két évvel ezelőtt azon az esős szerdai éjszakán, amikor a Hableány sétahajó, fedélzetén 35 emberrel felborult és elsüllyedt a budapesti Margit híd lábánál.

– Az egész tragédia egy este egy telefonhívással kezdődött. Tévék, rádiók és újságírók hívtak, hogy milyen túlélési esélyei lehetnének az embereknek, ha egy elsüllyedt hajóba rekednének. Valósággal izzottak a vonalak, aztán a reggeli órákban megkaptuk a riasztást – emlékszik vissza Szatmári Zsolt búvár, merülésvezető, a Havária katasztrófavédelmi közhasznú egyesület elnöke, aki csapatával azonnal vállalta a feladatot.

Tudták, már nem találnak túlélőt

Zsolt szerényen csak a tragédia egyik résztvevőjének titulálja önmagát, pedig már 30 éve van a szakmában és több mint 10.000 órát merült. Szatya – barátai csak így hívják – 11 évig a Magyar Honvédség hivatásos búvároktatójaként dolgozott, mialatt közel 1000 katonai búvárt képzett ki. 2009-ben az év oktatója lett. Ennek ellenére meglepte az felhajtás, amibe egyik pillanatról a másikba esett.

– Azonnal kaptunk rendőrségi felvezető autót Bajától Budapestig. Ahogy vonult a konvoj, mindenütt leállították a forgalmat. Emlékszem még a villamosokat is. A helyszínre érve egy hihetetlenül felkészült csapattal találkoztunk. A TEK is megérkezett, és Hajdú tábornok átvette a mentés irányítását, kiadta a merülési parancsot – mesélte a Borsnak Zsolt, aki tisztában, volt azzal, hogy élő embert már nem tudnak ennyi idő után az elsüllyedt roncsból kimenteni.– Mi szakemberek tudtuk, ilyen vízállásnál nem lehet menteni, életveszélyes. Túlságosan magas. De azt is tudtuk, hogy folyamatosan apad, és hát menni kellett, mert szükség volt az információra, mégiscsak mi voltunk itthon – mondta Szatya.

Fagyira vágyott a meder alján

Közben a tragédia hírére tömegek jelentek meg a Margit híd lábánál. Rengeteg nézelődő, tévéstáb figyelte, kamerázta minden lépésüket. A dél-koreai nagykövet, a külügyminiszter és számos vezető érkezett a helyszínre és pár nap múlva megérkeztek a hozzátartozók is.

– Lenyűgözött, ahogy belépett a TEK és behozott egy teljesen új szemléletet. Pszichológiailag közelítették meg az egészet. A megszokott parancsuralmi rendszer helyett ezúttal egy minden részletre figyelő operatív munka zajlott a háttérben. Minden be volt kamerázva, mikrofonozva. Minden mondatnak súlya és jelentősége volt. Az egyik kollégám lent állt a meder aján, mikor meghalott egy hídon közlekedő fagylaltos kocsit, azzal a jellegzetes dallammal. Elszólta magát, hogy úgy enne egy fagyit. Mire fel jött, ott volt a jégkrém – mesélte Zsolt.

Szerinte ezzel a szemlélettel kihozták a mentésben résztvevőkből azt a rejtett tartalékot, amiről nem is tudták, hogy bennük van. Szükségük is volt rá, hisz a mentés iszonyatos lelki és fizikai nyomással járt.

Embert próbáló pillanatok

Az nagyon kemény, amikor megtalálod a nagymamát, aki unokájával a kezében halt meg, és az utolsó pillanatig védte, ölelte a kislányt. Az is embert próbáló volt, amikor az egyik társamat rászorította a létrára az ár, és nem tudott kijönni a vízből, az viszont felemelő volt látni, ahogyan a szemem előtt szövődtek barátságok, megkaptunk minden bizalmat és tiszteletet – idézte fel azokat a napokat Zsolt.