Halásznak állt kollégánk - kifogta a karácsonyi halat

Reggel hétkor már gyülekeztek a halászok a Tisza-parti város Ruszmajori halastaván, amely az őstermelő tulajdonában áll. A szűk, földes úton áll egy utánfutós tartálykocsi, amelyet az állatorvos hitelesített, ahogy a halakat is bevizsgálta, mielőtt a platós autóra felkerült volna. A hat gumiruhába öltözött em­ber a már háromnegyedig leengedett tó felé vette az irányt, és egy hatalmas, harmincméteres hálót feszített ki a vízre, elzárva ezzel a halak útját.

A november végi idő meglehetősen csípős, ahogy a víz hő­mérséklete sem nevezhető kellemesnek, körülbelül három- fo­kos, azonban ez sem tántorítja el a halászokat, akik kesztyűt húzva belemerészkednek. A munka flottul megy, egy ember háló segítségével meríti a halakat óriási vödrökbe, amely az állatok súlyától olyan nehéz, hogy két ember kell a megmozgatásához. A dézsákban lévő halakat ezután egy hatalmas faasztalra öntik, ahol négy ember szelektálja fajtánként. Külön mennek a harcsák, pontyok, amurok, és természetesen az egyebek, mint a keszeg és a kárász. 

Az utánfutós tartálykocsi fo­lyamatosan fordul, sietni kell, hiszen ilyenkor már hamarabb sötétedik, este pedig nem lehet dolgozni a kivilágítatlan területen. 

Szerencsés eltévedés

Miközben figyeljük a munkálatokat, Győri Géza mesélni kezd, hogyan is csöppent bele a halászatba.

– Lakatos az eredeti végzettségem. Egy szerencsének kö­szönhetem, hogy húsz éve belefogtam ebbe a szakmába. Hazafele tartottam a kocsival, amikor befordultam erre a kis földútra, de olyan magas volt a belvíz, hogy nem tudtam megfordulni, így mentem tovább egyenesen, hátha lesz egy kereszteződés, ahol vissza tudok kanyarodni. Így bukkantam a tóra, és egyből beleszerettem – mondta a Borsnak az őstermelő, hozzátéve: a halászat egy életérzés, hamar függő lesz az ember. – Napi tíz órát vagyok kint a tavon. Már úgy ismerem a halakat, mint a tenyeremet. Tudom, melyik fajta hol tanyázik. Tizenöt évembe került, mire kitapasztaltam.

Szomorú statisztika

Győri egyetlen szívfájdalma, hogy alig esznek a magyarok halat, pedig nagyon egészséges. Egy ember átlagosan hat kilót fogyaszt, míg a csongrádi halász ennek a tízszeresét, annyit, mint Japánban. 

– Talán a szálkától félnek. Én az elmúlt húsz évben kétnaponta eszem halat, és még egyszer sem akadt meg a szálka a torkomon. Az sem igaz, hogy nem lehet változatosan elkészíteni a pikkelyeseket. Csak sajnos itthon a halászlén kívül a rántott halat, esetleg a harcsapaprikást ismerik, pedig számtalan módon fel lehet szolgálni. Az is egy tévhit, hogy nem tápláló, ha ez igaz lenne, akkor nem lennék százkilós – viccelődött Géza.

Ezért nem iszapízű

Közben a halászat végéhez közeledünk, lassan teljesen kiürül a tó, így ismét bele kell mennie több embernek a vízbe, hogy húzzanak egyet a hálón, a 16 hektáros terület körülbelül egy méter széles „pocsolyává” apad, már a tartálykocsi is egyre ritkábban fordul. A járművek Géza lakásához érkeznek, ahol több tározóba helyezik el őket, hiszen őstermelő lévén, kizárólag ha­zánkban értékesíti a pikkelyeseket. A gumiruha legnagyobb hátránya, hogy nem szellőzik, így a dupla melegítő alatt izzad az ember, ám kívülről hűti a há­romfokos víz. Vigyázni kell, mert könnyen meg lehet fázni, de a hideget kárpótolja az a végtelen nyugalom, amit a tó áraszt ma­gából. Kócsagok, vadkacsák szállnak a vízre, mellettünk egy őzcsalád fut el, míg a bokrok tövéből fácánok repülnek föl. Lenyűgöző látvány. 

A nap végeztével vacsorához ülünk össze, ami nem lehet más, mint egy tál forró tiszai harcsahalászlé. A hal annyira zamatos, hogy meg is kérdezem alkalmi kalauzunkat, mi a titka az itteni halaknak, hogy semmi iszapíze nincs.

– Az etetéstől és a tónak a mi­nőségétől függ. Takarmányuk kukorica, búza és a vízben található természetes növényzet, illetve ragadozók esetében ap­róhalak, elsősorban kárász. Ez a friss íz titka.