Ami valakinek fájdalom és gyász, az másnak napi rutin. A krematóriumban dolgozó halottbehordókat csak kremásoknak hívják. Egyikük most elmondja, milyen naponta szembenézni a halállal.
A beérkező elhunytak egy papírkoporsóban fekszenek, karjukon és lábukon egy-egy cédula az adataikkal. Ez a „lábcédula”. A nevüket, a születési adataikat, illetve a haláluk idejét és helyét tüntetik fel rajta. A csecsemőknél emellett az óra és a perc is szerepel. Persze nem ez az egyetlen különbség. A picik látványát sosem lehet megszokni. Felkavaró volt látni az élettelen apró testüket. A felnőtteket egy órán keresztül, a babákat csupán húsz percig kellett hamvasztani. Az apró csontok akár egy kis nyúlé vagy macskáé. Kitörölhetetlenül belevésődnek az ember emlékezetébe.
Mindig szigorú előírás szerint vesszük át a holttesteket, de egyszer végzetes hiba történt. Éppen egy alig pár hónapos babánál, aki születésétől kezdve olyan súlyos beteg volt, hogy egyetlen percig sem volt otthon, a kórházban halt meg. Emlékszem, kötött kis rugdalózó volt rajta.
Szabályosan elhamvasztottuk és el is temették. A szülei persze szinte nem láttak a gyásztól. Egy hónap múlva telefonáltak nekik a kórházból: miért nem temetik már el a gyermeküket? Kiderült, hogy a kis Kristóf teste végig a kórház boncosztályán feküdt, és már feltűnt, miért nem temetik el.
Hatalmas botrány lett az ügyből, egy oknyomozó újságíró riportkönyvet is írt az esetről, de az igazság sosem derült ki. Annyi bizonyos, hogy a hozzánk beérkező kicsinél Kristófka adatai szerepeltek, viszont ő végig a kórházban volt. A szülei meg közben egy idegen gyermeket temettek el. Azóta sem tudni az eltemetett csöppségről, hogy ki volt valójában.
(Folytatjuk)
