Embert is öltek volna a nácitehenek

Heck-féle marhának (németül Heckrind) hívják azt a fajtát, amit az 1920-as évek Németországában tenyésztett ki egy német zoológus testvérpár, Heinz és Lutz Heck. Régi fajták, így a skót felföldi marha, a korzikai marha, az afrikai Vatussi-marha, a dél-francia és spanyol bikaviadalokon használt fajták és a magyar szürkemarha „felhasználásával” hozták létre. Az volt a céljuk, hogy így rekonstruálják az Európában 1627-ben kihalt őstulkot. A Heck-marha később onnan kapta gúnynevét, hogy az 1933-ban hatalomra kerülő náci rezsim felkapta ezt a „vad vérvonalat”, még propagandacéljaira is felhasználta.

A második világháborút aztán csak 39 állat élte túl. A Heck-marhát mégis sikerült megmenteni, azóta egész Európában a tenyésztésben hasznosítják a génjeit. A normál házi szarvasmarhához képest előnye, hogy évente képes annyi szerves trágyát „termelni”, amennyi a saját testsúlya. A húsa pedig zsír- és koleszterinszegény, az íze olyan, mintha a normál marhahús és a szarvashús keveréke lenne.

– Az állatok, amiktől meg kellett szabadulnom, folyvást agresszíven, támadólag léptek fel az emberrel szemben. Bárkit megölhettek volna, egyáltalán nem volt tréfadolog – nyilatkozta az angol gazda. 13 marhájából hetet küldött a vágóhídra, állítólag nagyon finom kolbászok készültek belőlük.

Derek Gow egyébként a gondok ellenére szereti a Heck-marháit, a fajta történetét is nagyon lebilincselőnek tartja. A náci vonatkozást azonban nem nagyon fogja emlegetni, amikor a kolbászokat eladja.