Néztem hétfő hajnalban – vagy vasárnap éjjel? Már nem is tudom – a németek örömét, és könnybe lábadt a szemem az irigységtől. Nem, nem elsősorban a tomboló huszonhárom német futballistát irigyeltem, hanem nyolcvanmillió honfitársukat, akiket boldoggá tettek a győzelmükkel.
A huszonhármak öröme azért fogott meg kevésbé, mert egyfelől elérhetetlen az ilyen boldogság a Föld több mint hétmilliárd lakosa 99,99%-nak, másfelől meg – hiszik, nem hiszik, – majdnem ilyen boldog voltam, amikor ötvenévesen egy futóversenyen messze-messze megjavítottam addigi legjobbamat hét kilométeren.
Viszont az a semmihez nem hasonlítható össznépi öröm, amit csak egy nagy futballsiker tud kiváltani, nos, az tényleg nagyon hiányzik. Tudom persze, nem vagyok teljesen ütődött, hogy a magyar fociválogatott az én életemben biztosan nem lesz világbajnok, de higgyék el, ennél kevesebbel is beérném.
Megpróbáltam mélyre lenyúlni az emlékeimben, mikor éreztem utoljára felszabadult boldogságot magyar futballsiker nyomán. Tudják, hányat találtam az elmúlt negyed században? Egyet! A tizenkét évvel ezelőtti nyár BL-selejtezőjében a nagy hírű Manchester United, az előző sorozat elődöntősét fogadta a Zalaegerszeg, és egy egyébként felejthető meccs hajrájában Koplárovics Béla felejthetetlen góljával legyőzte. Emlékszem, úgy őrjöngtünk a Nemzeti Sport szerkesztőségében, hogy ennél nagyobb buli a vb-döntő éjszakáján a német lapoknál sem lehetett.
Vasárnap elköszöntünk a világbajnokságtól, német futballszakértők és szurkolók arról beszélnek, hogy ebben a csapatban még egy nagy cím biztos benne van. Ők már az Európa-bajnoki aranyról álmodoznak, én pedig még mindig Koplárovics Bélát sírom vissza…
