»Ott sosem stimmel valami, ahol a szülő kulcsra zárt ajtó mögött, magához láncolva, tulajdonképpen rabságban tartva neveli gyermekét.«
Minden szülőben lakozik olyan hajlam, hogy a gyerekét a széltől is megóvja. Szívrohamot kapunk, ha a kicsi beüti a fejét, legszívesebben azonnal tárcsáznánk a mentőt, amikor hasfájásra panaszkodik, és harcias vadállattá válunk, amikor a szomszéd Petike a játszótéren kikapja kincsünk kezéből a játék lapátot. De a normális szülő mégiscsak úgy működik, hogy belátja: a gyerekének azzal teszi a legjobbat, ha nem egy üvegbúra alatt nevelgeti. Hagyja, hogy szeme fénye részese lehessen az életben maradáshoz elengedhetetlen küzdelmeknek. Engedi szocializálódni saját korosztályában, elősegíti, hogy utódjából ne egy ijedős nyápic, hanem az őt ért hatásokra normális reakciókkal válaszoló gyermek váljon.
Ott sosem stimmel valami, ahol a szülő kulcsra zárt ajtó mögött, magához láncolva, tulajdonképpen rabságban tartva neveli gyermekét. A kislányát az ablakon kidobó tatabányai asszony példája jól mutatja, hogy ha a környezet idejében nem figyel fel az efféle félresiklásokra, annak tragédia lehet a vége. Az iskolák, óvodák felelőssége óriási, ezeknek az intézményeknek okvetlenül jelezniük kell, ha ilyen szülői devianciát észlelnek. A gyámhivataloknak pedig azonnal cselekedniük kell. Az idő kulcskérdés, életek múlhatnak rajta.
