„Mit tegyen egy orvos, ha valakinek meg kell menteni az életét, de úgy gondolja, jobban járna az illető a halállal?”
Ötvennégy évem legsúlyosabb döntését kellett meghoznom 1992. október 3-án. Alig egynapos kislányom sorsáról kellett határoznom. Ha nem járulok hozzá a műtétjéhez, biztosan meghal, ha hozzájárulok, ötven százalék az esélye az életre. Egyetlen kérdésem volt csupán az orvosához: „Ha életben marad, egészséges ember lesz-e?” Mivel igenlő választ kaptam, egyértelmű és könnyű volt a döntés. (És szerencsére igaza lett a kiváló gyermeksebésznek, minden rendben lett, a súlyos műtétre szinte már nem is emlékszünk.)
De mi lett volna, ha az orvos azt válaszolja: nem tudom? Vagy azt: talán. Esetleg azt: nem valószínű. Fogalmam sincs. Kimondani egy másik emberre a halálos ítéletet, szörnyű lehet. Akkor is, ha nem a saját gyermekről van szó.
Mit tegyen egy orvos, ha valakinek meg kell menteni az életét, de úgy gondolja, jobban járna az illető a halállal? Az a baj (baj?), hogy egy orvos nem mérlegelhet: a hippokratészi eskü kötelezi. Minden körülmények között.
A cserkeszőlői pár, akinek 24 hétre született babáját a klinikai halálból visszahozták, most biztos hálás az orvosnak és a sorsnak. De vajon hálásak lesznek néhány év múlva is?
