Amikor első gyermekemet vártam, roppant büszke voltam arra, hogy stramm kismama vagyok. Nem nyafogok, nem tartok igényt különleges bánásmódra, elvégre a terhesség nem betegség.
Az orvosom figyelmeztetett: a járműveken mindig ülve utazzak, és még véletlenül se álljak a csuklós busz hátsó részébe.
– Ugyan már, jól bírom! – hősködtem, mire leforrázott.
– Ne legyen önző, nem magáról van szó. A babának nem tesz jót a rázkódás, azonkívül megütheti a hasát egy hirtelen fékezésnél, baleset esetén sincs eléggé védve a magzat. Szóval csak hallgasson rám!
Az más, a piciért mindent. Attól fogva megköveteltem magamnak az ülőhelyet, és nem törődtem vele, tetszik-e ez másoknak vagy sem. S persze elő nem fordulhat, hogy kismama a szemem láttára ácsorogjon.
Annak a sok fiatal férfinek, középkorú nőnek, aki a Bors tesztjét vállaló Erikának nem adta át a helyét, szintén van anyukája. Csak elfelejtette megtanítani a csemetéjét arra, hogy vannak, akik joggal és okkal tartanak igényt védelemre, segítségre. Hogy az, aki a 7-8-9. hónapban van, kevésbé stabilan áll, mert hirtelen máshová került a súlypontja, dagad a lába és hasogat a dereka, közben pedig igyekszik óvni a benne mozgolódó életet.
Nem a nő egyenrangúságáról van itt szó, hanem arról, hogy a várandósok, a kisgyermekek – s hozzáteszem: az idősek, a fogyatékkal élők, vagyis a kiszolgáltatottak – az egész társadalomtól, annak minden tagjától kiemelt figyelmet érdemelnek. Az nem biztos, hogy mindenki kerül hasonló helyzetbe, de az biztos, hogy volt már hasonlóban: magzat, kisgyermek ugyanis mindenki volt. Kérdezze meg a mamáját! S bökje oldalba az ablakon kibámulót, ha kismama, idős vagy fogyatékkal élő áll mellette. Ennyivel tartozunk egymásnak.
