A szenvedélybetegnek nem elég, ha a dobozokon véres torkokat, koromfekete tüdőket mutogatnak neki. Feltételezem: tíz ordibáló Csernus doki is kevés volna ahhoz, hogy elcsendesedjen a fejemben suttogó kisördög.
Nincs mit rajta szépíteni: szenvedélybeteg vagyok. Huszonhárom éve cigarettázom, felkelés után az első dolgom, hogy a kávé mellé elszívok két szálat, és lefekvés előtt is kényszert érzek a rágyújtásra. És igen, sejtem, hogy az én tüdőm is egy atomtemetőhöz hasonlatos, és azt is tudom, hogy Magyarországon évente városnyi ember, körülbelül harmincezren halnak bele a szenvedélyükbe. Mégsem sikerül letennem a bagót – igaz, eddig nem is nagyon próbálkoztam ezzel.
A gyógyuláshoz vezető út legnagyobb buktatója a késztetés hiánya. A szenvedélybetegnek nem elég, ha a dobozokon véres torkokat, koromfekete tüdőket mutogatnak neki. Feltételezem: tíz ordibáló Csernus doki is kevés volna ahhoz, hogy elcsendesedjen a fejemben suttogó kisördög.
Ezeknél sokkolóbb terápiára van szükség! De, kedves sorstársaim, van egy jó hírem: körvonalazódik a megoldás. Garantáltan bio, a szervezetre semmilyen káros mellékhatást nem gyakorol. A módszer neve: áremelés.
Még évekkel ezelőtt kiszámoltam, hogy körülbelül egy ház árát füstöltem el eddigi cigis pályafutásom során. Mellbevágó statisztika, különösen annak fényében, hogy még legalább 15 évig a devizahitelesek boldogtalan táborát gyarapítom és ha netalántán egyszer elfogy a pénz, a családommal együtt repülök meghitt lakásunkból.
De mondom: látom a fényt az alagút végén. A szorgos és kitartó áremelés megteszi a hatását. Egy pakk majd’ ezer forint. Ez ám az igazi sokkterápia! Én már érzem a hatást: nem dobozt veszek, magam töltöm a cigarettámat. Kedves Állam Bácsi! Kérem, emelje tovább az árat! Határ a csillagos ég. Gyógyítson meg minket, szerencsétleneket – mielőtt minden tervünk a füstbe megy.
(Cikkünket itt olvashatja)
