Emlékszem, 14 éves koromban az MSN volt a menő. Ha akkoriban valakinek az osztályból nem volt MSN-je, ahol cseveghetett a sulis barátaival, gyakorlatilag lúzernek számított.
Aztán jött, a Myvip, az iWiW és társaik, végül a Facebook, ami azóta is megtartotta egyeduralkodó pozícióját. Az „arckönyvön” nagy buli volt megkeresni a rég elfeledett ovis ismerősöket és a külföldi utakon szerzett barátokat. Viszont komoly dilemmát jelentett, hogy milyen infókat és fotókat osszak meg magamról, hogy ne legyek se uncsi, se túl sok.
Aztán pár hónap aktív facebookozás után ráeszméltem, hogy like-ok ide, kommentek oda, a legfontosabb itt számomra nem az imázsom alakítása. Hanem az, hogy kapcsolatot tudjak tartani az eddigi 23 évem alatt megismert majd’ hétszáz emberrel.
Ha másképp nem megy, legalább virtuálisan.
Kontra: Láthatatlanul
Rajongok a technikai fejlődésért, de irtózom attól, hogy a foglya legyek. Megértem azokat, akik élvezik, hogy a számítógéphez ülve ingyen videobeszélgethetnek szeretteikkel. Azokat viszont már nem, akik szeretethiányukat ezer vagy tízezer like begyűjtésével akarják kielégíteni.
Akik életük jelentéktelen epizódjait is meg akarják osztani a Facebookon, és kütyüjükre tapadva figyelik, hogy ez hány embernek tetszik. Ismertnek akarják érezni magukat, mint a popsztárok vagy a celebek. Minek? Ez a határtalanul nagy közlési vágy felesleges, és rettenetesen időrabló. A magánéletet nem érdemes közkinccsé tenni, jobb, ha az mások számára láthatatlan.
