129 milliárd forint! Értik, 129 milliárdot költünk – a statisztikai hivatal hivatalos adatai szerint (2011) – évente prostituáltakra. Rendben, sok külföldi is nálunk veri el az éjjeli pillangókra szánt pénzét, de ez akkor is brutális összeg.
Az az érdekes a dologban, hogy ez az összeg tizenöt év alatt megduplázódott, ami akár a jólét jele is lehetne. Erről jut eszembe egy egyetemi vitám a nyolcvanas évekből, amikor egy „vonalas” lány azt bizonygatta nekem, hogy a szovjetek igenis jól élnek. Amikor arra kértem, bizonyítsa ezt valamivel, azt vágta a képembe: „nézd már meg, tele van a szájuk aranyfogakkal!”
Nos, azt gondolom, az aranyfogak sokkal inkább a nyomort jelezték, s gyanítom, a prostikra kiadott pluszpénz sem azt jelenti, hogy olyan jól mennének a dolgok. Szerintem – és mondhat nekem a megkérdezett pszichológus amit akar – az ilyesfajta örömök keresése mindig bajt jelent. Ha egy embert nézek, akkor egyesek baját, ha sok embert nézek, akkor meg tömegek baját jelzi.
Prostikhoz járni ugyanis pótcselekvés, ugyanolyan menekülés, mint a drog vagy az alkohol. Akinek van munkája, békében van magával és jól érzi magát tágabb közösségében is, az (kevés kivételtől eltekintve) nem fanyalodik a pénzért vásárolható örömökre. Ha tizenöt év alatt megduplázódik a költés, az azt mutatja: beteg a társadalmunk.
Egyébként a másik oldalról nyilatkozók szerint egyre nehezebb a megélhetés, a lányoknak sokkal kevesebb a kuncsaftjuk, mint régen, annak ellenére, hogy árengedményeket adnak, sőt, akciókkal is kecsegtetik ügyfeleiket. Az egymásnak ellentmondani látszó két tény (több költés, kevesebb, sóherebb vendég) csak egyféleképp oldható fel, ami tényszerűen stimmel is: egyre többen szállnak be szolgáltatói oldalról is az iparágba.
Mondanom sem kell: ez sem a jólét jele.
