Kétféle tévhit él az alapítványokkal kapcsolatban. Az egyik szerint mindenféle nyomorúság esetén tőlük remélhető segítség, s akinek szíve van, nem tagadja meg tőlük az adományt. A másik szerint leginkább az alapító vagyonát gyarapítják, mind lehúzás, átverés, bolond, aki adakozik. S valahányszor lelepleződik egy alapítványi vezető, sajnos ez utóbbi tévhitet erősíti.
A jó alapítvány nem arról ismerszik meg, hogy szegény a vezetője, és szerzetesi életet élnek a munkatársai. Sőt én jobban bízom abban, amelyikben jómódúak tüsténkednek, akik nem szorulnak rá, hogy beteg gyerekek és árva kutyák szájából lopják ki a falatot.
Balogh úrnak sem az a hibája, hogy kocsival jár dolgozni, hanem az, hogy az alapítvány kocsiján, amiről az adományozók úgy tudják, beteg gyerekeket szállít. Ha szép fizetést kap, és ezt így tünteti fel a nyilvános költségvetésben, minden adakozó tudhatja, hogy ez is a kiadások része. Vehet aztán belőle olyan Mercedest, amilyet csak akar.
Az alapítványok lehetőséget jelentenek arra, hogy civil kezdeményezések társadalmi támogatottsággal jó célokat szolgáljanak, ott nyújtsanak segítő kezet, ahol a legnagyobb a szükség. Kontrolljukat azonban jószerével csak a nyilvánosság jelenti. Éppen ezért olyan fájdalmas a visszaélésnek még a látszata is.
Karácsony közeledik, amikor megnyílnak a szívek és a pénztárcák. Az adakozónak biztosnak kell lennie abban, hogy ajándéka, pénze oda kerül, ahová szánta. Aki ebben megrendíti tőle az adás örömét, a rászorulótól az adományt veszi el. Aki sajátjaként bánik egy alapítvány vagyonával, az nem csak a rászorulókat lopja meg, hanem a jószívűek bizalmát is. Ezzel az együttérzést és a szolidaritást rombolja. Amire pedig oly nagy szükségünk lenne!
