Az egészből egy szót sem értek. Mi az, hogy a rossz főnök stresszeli az embert? Mégis mivel keserítheti meg az ember életét valaki, akivel naponta „csak” 8-10-12 órát tölt együtt?
Marhaság! Tudom. Voltam főnök. Ráadásul borzalmas. Hogy valakinek megkeseríthettem az életét? Nem hinném. Persze ezt egykori kollégáim közül biztosan sokan látták másképp. De egy elvhez mindig ragaszkodtam: nem csak utasítást adok, a felelősséget is vállalom. Mindenkiért, aki egy csónakban evez velem.
Jó ideje nem vagyok már kapitány, aminek komolyan örvendek. Mert sokkal kevésbé szórakoztató felelősséget vállalni, mint sokan gondolnák. Ha az ember matróz, úgy mossa a fedélzetet, ahogy a kapitány óhajtja. Ha kell, többször is egymás után. És azzal mi a baj? Az nem fontos? Képzeljük el, hogy a következő csatában egy nem jól eltakarított folton megcsúszva a tüzér meglöki az ágyút, ami az ellenség hajója helyett a saját kapitányi hidunkat trafálja telibe! Egy működő hajó mindenkinek jó – a kapitánytól a hajósinasig. És csak a kiválóan muzsikáló legénység és vízi alkalmatosság együtt képes hosszú távon fennmaradni a viharban.
Ha pedig az ember olyan hajón szolgál, ahol jó ugyan a kapitány, igazi tengeri medve, csak éppen durva, mint a pokróc, vagy olyan, mint a szivacs (ez persze kizárólag tengerészeknél fordulhat elő!), akkor mi van? Nem kell szeretni! Csak elfogadni.
Gondoljunk bele, hova jutottak a zendülések szervezői! Oda, ahová a hajókat lelkiismeretlenül irányító kapitányok: vérpadra. Micsoda? Hogy ne ökörködjek már, ez nem őfelsége kapitányának tomboló tengere, hanem a XXI. századi magyar demokrácia?! Tévedés! A hazai munkaerőpiacon ma ugyanolyan farkastörvények uralkodnak, mint egy csatáktól fortyogó óceánon. Aki vízbe esik, megfullad. És aki a hajóhídról zuhan, az nagyobbat esik.
