Játéknak indult – őrület lett belőle. Mivel 30 éve nem készült olyan sikeres honi sorozat, mint a Szomszédok, az eredetit aktualizáltam.
Először azt a jelenetet, amelyikben Jutka panaszkodik: „Felére kell csökkentenünk a háztartási kiadásokat, olyan drága a két lakás fenntartása.”
Paff, ez ma a tévében leadhatatlan, szegény Ivancsics Ilonának a fejét vennék: „Micsoda?! Két lakása van és panaszkodik?!” Aztán a mai korba helyeztem Lenke néni panaszát: „Igazságtalan ez a nyugdíjrendszer a nőknek.”
Hú, ez sem stimmel. Mit kapna most? Ráförmednének: „Attól, hogy ön szép, még nem következik az, hogy okos.” És hogyan is merne ilyet mondani egy – a mai szóval élve – nyugger?
Végül megpróbálkoztam dr. Mágenheim monológjával: „Normális országban különböző politikai pártok vannak, és mindegyiknek terveik vannak, hogy hogyan vezessék az országokat. Az emberek ismerik ezeket a terveket, és arra szavaznak, akinek a programja a legjobban tetszik.”
Nos, ezt a bájos politikai naivitást ma legalábbis harsány kacaj fogadná. Igen: a Szomszédokat nem lehet mai körülmények közé ültetni. Sőt, azt a sikert sem lehet egy mai – ahogyan a rendező, Horváth Ádám jellemezte sorozatát –, a közéleti témákat érintő szappanoperával felülmúlni.
Talán csak akkor, ha újra lesz közélet, amiről nyugodtan lehet beszélgetni. Ha majd újra elhisszük, hogy a különböző pártoknak terveik vannak, és ezeket a terveket a pártok tényleg megismertetik az emberekkel. Ha lehetünk újra olyan – Fluor Tomi szavaival élve – bájosan naivak, mint hajdan.
De én attól tartok, ez egy megismételhetetlen sorozat.
