Csak arra vigyázz, nehogy szembejöjjön egy ugyanolyan őrült, mint te vagy! Így figyelmeztetett hajdan az edzőm, mert életveszélyesen róttam az utakat.
Igen, meg lehet úszni, ha valaki „ki ha én nem” stílusban megy – amíg nem találkozik egy szintén „nekem mindent szabad” típusú országúti vándorral.
Képzeljünk el egy embert, mondjuk egy ralibajnokot, aki helyben nagymenőnek számít, aki ha úgy gondolja, ő bizony fittyet hány a szabályokra, tréningezik a közúton is. Csapatja a kocsi farát, nyomja a gázt tövig, vágja le a kanyarokat.
Úgy érzi, megteheti, hiszen sportága egyik büszkesége, fontos dolga van, készülni a versenyekre.
Valószínűleg ő a felelős a balesetért, talán csak kicsit menti, hogy ha kifogásolható módon is, de gondoskodott valahogyan a biztonságról: kitette az út elejére a barátját, hogy integessen, figyelmeztesse az arra közlekedőket.
És akkor képzeljünk el egy másik embert, mondjuk egy politikust, aki siet. No, nem lépi át a sofőrje a sebességhatárt – de nem áll meg egyetlen pillanatra sem. Akkor sem, amikor integetnek neki – pedig ki tudhatta akkor, az az ember az út szélén mire akart figyelmeztetni, netán sürgős segítséget kérni.
Úgy érzi, megteheti, hogy rá se bagózik a figyelmeztetésre, tűz tovább, fontos dolgunk van.
Nincs ezzel baj, lehet haladni integető ember ellenére is.
A baj akkor történt, amikor ez a két ember találkozott. És engem most az foglalkoztat, hogy vajon vannak-e közöttünk még olyanok, akik úgy érzik, nekik aztán mindent szabad, mert ők olyan magasztos célt tűztek maguk elé, hogy annak eléréséért akár néhány KRESZ- vagy éppen erkölcsi szabályra is fittyet hányhatnak.
