Nézem a három véglény fotóját és jár az agyam. Hogy tehették ezt? Hogy juthattak idáig? Miért? Miért? Miért?
Apa vagyok, mélységesen felkavart, ami Szita Bencével történt. Pedig sok borzalomról tudósítottam, és egy-egy bűntény kapcsán gyakran éreztem úgy, hogy annál már nem jöhet súlyosabb. Aztán az élet mindig felülírta naiv elképzeléseimet. És most mégis újra azt gondolom: ennél nagyobb szörnyűségre nem vetemedhet ember.
Szóval nézem a képeket, az aszott boszorkánnyá silányodott nőét, a gonosz tekintetű hóhérét meg a sunyi haverjukét. Mi hozta az átváltozást? Valaha ők is emberek voltak. Előtte meg gyerekek. Őket is anya szülte a világra. Hová veszett belőlük az emberség? Mi ölte ki belőlük a legalapvetőbb értékeket? És mit éreztek akkor, amikor a sántosi erdőben az ásót Bencére emelték? Éreztek ezek bármit is?
Az értelmesen gondolkodó, szerető családban, normális környezetben szocializálódott ember hajlamos a moralizálásra. De minél tovább nézem a három véglény ábrázatát, annál inkább távolodom a realitástól. A humánum helyére fojtogató harag költözik. Valami furcsa érzés, amellyel szemben tehetetlennek, védekezésre képtelennek érzem magam, s végül örömmel adom át lelkem a gonosznak.
Nézem a képeket, a kezem ökölbe szorul – immáron én is átváltoztam. Szomjazom a bosszút, s biztos vagyok benne, hogy milliók rezonálnak egy hullámhosszon, vérét vennék Bence gyilkosainak.
Nyugi, nyugi... az ítélkezés a bíróság dolga. Elismétlem kétszer, háromszor, négyszer. Lassan, de oszlik a homály. Ezt értse meg mindenki, aki embernek érzi magát: nem engedhetünk az átváltozásnak! Maradjunk meg annak, aminek születtünk! És a három véglény? Nézem a képüket és már nem félek. Tudom: a pokolra kerülnek.
