Bikini, bomba, intenzív, szétválasztó, egybeolvasztó, fogyasztó, salaktalanító, amerikai, japán, piréz, húshagyó vagy éppen húsfaló – hívják bárhogy is, attól még átkozott diéta marad.
Szabályokkal, korlátokkal, megszorításokkal, hogy aztán tényleg meghúzhassuk a nadrágszíjat. Ehelyett meg sokszor mi marad: csak a kalóriák meg a kilók számolgatása, és a sikertelenség keserű utóíze. Ismerős?
Higgyék el nekem, kipróbáltam már egy párat: éltem napokig magokon (kivirágoztam, mint a májusfa), nyers zöldségen (puffadtam), kerültem a szénhidrátot (éhes voltam), számolgattam a kalóriákat (de minek?), kértem a Mekiben a lájtosat (szarnak a pofon), kevergettem valószínűtlen állagú turmixokat, amelyek még csak véletlenül sem hasonlítanak semmi olyanhoz, amit az ember önszántából el akarna fogyasztani.
Törtek rám falási rohamok, aztán jött a kétségbeesés, bűntudat, miegymás, legvégül pedig száműztem a mérleget a lakásból. Én igenis enni akarok! Akkor, amikor éhes vagyok. Arról meg már nem is beszélek, hogy azt akarom enni, amit megkívánok.
Ez a nyolcórás diéta nekem tetszik. Eszem, eszem és közben fogyok. Elhiszik? Mintha feltaláltuk volna újra a kereket, meg azt a bizonyos spanyolviaszt a passzátszéllel.
A módszer sikeressége éppoly valószínűtlennek tűnik, mint a kitaláló neve maga: Satchiananda Panda. Nem kevesebbet állít, mint hogy nem kell semmiről lemondanom, csak az étkezéseket a nap egy bizonyos szakaszába, mindössze nyolc órába kell besűrítenem. Ja, és lehetőleg ne éjszaka tegyem mindezt. Ezen a diétán is megint meg fogok bukni, érzem.
Megéheztem. Főnök! Lemegyek a cukiba egy krémesért, hozok neked is. A déli hamburgerem után a nyolc órába még pont belefér.
