Nagyon régen, egy alkalommal hirtelen sötétség borította be a Nílus-deltát, amely félelmet és aggodalmat okozott a bámészkodók között. Sok ezer évvel később a kutatók még mindig azon töprengenek, hogy ez a nyugtalanító napfogyatkozás hogyan befolyásolhatta az ókori Egyiptom fontos döntéseit.
E koncepciót Giulio Magli, a Milánói Műszaki Egyetem asztrofizikusa, régész-csillagásza vizsgálta. Feltételezése szerint egy ritka égi esemény hathatott az ókori Egyiptom hagyományainak változására, amely örökre megváltoztatta a fáraók építészetét.
Kr. e. 2471. április 1-jén teljes napfogyatkozás borította sötétségbe Egyiptomot, komolyan meglepve azokat, akik a Napot erőteljes szimbólumként tisztelték.
A Nap előtt elhaladó Hold elképzelhetetlennek tűnő módon takarta el a fényt, és égető kérdéseket vetett fel az istenek kegyelmével kapcsolatban. Az ókori civilizációk ugyanis a hirtelen sötétséget gyakran magasabb hatalmak jelzéseként értelmezték, és ez a rituálék vagy a bevett gyakorlatok megváltozásához vezethetett.
A negyedik dinasztia utolsó fáraója, Sepszeszkaf csak rövid ideig állt Egyiptom élén. Az egyiptológusok szerint mindössze 4-7 év között tarthatott az uralma. Szakkarai sírjának azonban az elődei piramisaitól egészen eltérő tervet választott.
"Sepszeszkaf forradalmi döntéseket hozott temetkezési emlékművével kapcsolatban, ami úgy tűnik, egyértelműen elutasítja az elődei által elfogadott szoláris hagyományt" - magyarázta Magli.
Az általa emeltetett új építmény nem volt látható Héliopoliszból, az egyiptomi Nap-kultusz központjából.
Korábban ugyanis az egyiptomi fáraók hatalmas piramisokat építettek Gízában és Dahsúrban, megerősítve ezzel a napszimbolikát. Sepszeszkaf ehelyett egy téglalap alakú emlékművet, úgy nevezett masztabát építtetett, amely jobban illeszkedik a Nílus-delta archaikus szentélyeihez.
Az egyik elmélet szerint Sepszeszkaf szándékosan választotta ezt a formát. Egy másik szerint viszont piramist akart építeni, de kifogyott az időből vagy az erőforrásokból.
Magli viszont úgy véli, egy olyan napfogyatkozásra összpontosított, amely megijesztette a Nílus népét. A nappal és éjszaka szokatlan változása ugyanis megkérdőjelezte a Nap erejével kapcsolatos hagyományos hiedelmeket.
Buto egy olyan ősi szent hely volt a Delta régióban, amelynek kultusza a helyi istenségeket tisztelte, amelyek megelőzték a napkultuszt.
Ha sötétség borította be a kultuszhelyet, azt a Napon túli erők jeleként értelmezhették. Ez motiválhatta Sepszeszkafot, hogy szakítson a szoláris építészettel.
„Ez arra késztette Sepszeszkafot, hogy szakítson a hagyományokkal, ami döntő fontosságú szimbolikus és politikai váltást tükröz" – jegyezte meg Magli. A napfogyatkozás a kétely magját ültethette el a napimádat hatalmával kapcsolatban.
A királyi temetkezési emlékművek megváltoztatása drasztikus lépés volt. A fáraók gyakran ugyanazokat a mintákat követték, mint elődeik, hogy a folytonosságot és a stabilitást hangsúlyozzák, így a váltás sokatmondó lehetett a lakosság számára.
A későbbi uralkodók építészetükben megpróbálták visszaállítani a szoláris hangsúlyt, de egyetlen műemlék sem nyerte vissza Hufu Nagy Piramisának fenségét vagy pontosságát.
Egyiptom építészeti módszerei és a munkaerő az idők során sokat változott. A hatalmas piramisépítészet kora elmúlt, és a jövő piramisai már kisebb, kevésbé impozáns építmények lettek.
A történészek azonban óvakodnak attól, hogy minden változást kizárólag kozmikus eseményeknek tulajdonítsanak. Természeti katasztrófák, politikai feszültségek vagy gazdasági tényezők ugyanúgy közrejátszhattak.
A régészeti bizonyítékok továbbra is hiányosak, melyek új vitákat válthatnak ki. Minden új elmélet bepillantást enged abba, hogy ezek a királyi projektek hogyan tükrözték a mélyebb társadalmi változásokat.
Ennek a szóban forgó napfogyatkozásnak bizonyítékai vannak a csillagászati szimulációkban és az ókori szövegekben, amelyek a nap szokatlan viselkedésére utalnak. Az egyiptomi Óbirodalom építészeti irányelvei a kozmikus renddel kapcsolatos erősebb függést tükrözhették.
Sepszeszkaf öröksége azonban egy régóta fennálló szokástól való függetlenség kinyilatkoztatásának tűnik.
A korai Egyiptomban a vallási gyakorlatok a megváltozott hiedelmekre válaszul alakultak ki. A napfogyatkozás-történet azt mutatja, hogy a környezet hogyan alakíthatta a politikai és kulturális irányokat.
A Nap hirtelen elsötétülése gyakran összefügg az általa kiváltott félelemmel vagy csodálattal. Sepszeszkaf idejében feltehetőleg az isteni hatalomra vonatkozó halandó igények törékenységét jelképezte. Még ha az ok természetes is volt, a hatás személyesnek tűnhetett. Amikor ugyanis egy vezércsillag eltűnt, az emberek megkérdőjelezték a tekintély alapjait.
A régészek viszont továbbra is vitatják, hogy Sepszeszkaf sírja vajon egy olyan masztaba volt-e, amely korábbi prototípusokból eredt, vagy egy rövid ideig fellángoló tiszteletadás az archaikus szentélyek irányába.
Váratlan helyeken találhatunk bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy miért döntöttek a hatalmas piramisok építésének feladása mellett. A királyi feliratok, a munkások beszámolói és a templomi archívumok fényt deríthetnek arra, hogy valójában mi motiválta ezeket a döntéseket.
Függetlenül attól, hogy a napfogyatkozás az egyedüli szikra lett volna, vagy egy nagyobb változási hullám része volt, nagy felfordulást váltott ki. A sötétségnek ez a pillanata talán egy merész kitörést hozott az egykor megingathatatlan, kőbe vésett szokásrendszerből.
Az egyes emlékművek mögött rejlő titkok azt mutatják, hogy a vallási és politikai meggyőződések gyakran átfedték egymást a mindennapi életben.
Sepszeszkaf temetkezési terve egyrészt a régebbi formák iránti tiszteletet, másrészt azok módosítására való hajlandóságot mutatta. Bár magángondolatait nem tudjuk teljes mértékben megerősíteni, merész választása továbbra is meggyőző.