A gízai piramisokat őrző Szfinx - Az ókori Egyiptom egy újabb rejtélye

A Szfinx és az ókori egyiptomi piramisok isteni kapcsolata

„Az ókori egyiptomiak nem írtak történelmet" – mondja James Allen, a Brown Egyetem egyiptológusa. Mi viszont hozzátehetjük, hogy ezért övezi oly sok rejtély a hozzájuk köthető ősi dolgokat. Azonban még a szakértők is úgy feltételezik, hogy a gízai komplexum egyes részei, beleértve a Szfinxet és magukat a piramisokat is, egy hatalmas, szent gépezetet alkotnak, amelyet arra terveztek, hogy a nap erejét a földi és isteni rend fenntartására fordítsa.

A gízai Nagy Szfinx körülbelül 20 méter magas, 19 méter széles, és 73 méter hosszú, (csak a mancsai kétszer olyan magasak, mint egy busz) így ez az egyik legnagyobb és legrégebbi monolit szobor a világon. A Szfinxet viszont nem darabonként állították össze, mint a szomszédos piramisokat, hanem egyetlen mészkőtömbből faragták, amikor a munkások patkó alakú kőbányát ástak a gízai fennsíkon.

Szinte semmit sem tudunk róla – vagy mégis?

Senki sem tudja az eredeti nevét. A szfinx egy emberfejű oroszlán az ókori görög mitológiában; a kifejezést valószínűleg körülbelül 2000 évvel a szobor építése után ragasztották rá. Gízában több száz sír található, amelyeken mintegy 4500 évre visszanyúló hieroglifák találhatók, de egyik sem említi a szobrot.

Minden bizonnyal valami isteni eredete lehetett, feltehetően egy király képmása, de ezen túlmenően semmit nem tudunk róla. Hasonlóképpen, a szobor szimbolikája sem tisztázott, bár a korszakból származó feliratok Rutira utalnak, egy oroszlán istenre, aki az alvilág bejáratánál ült, és őrizte a horizontot, ahol a nap felkelt, majd lenyugodott.

Az arcát, bár jobban megőrződött, mint a legtöbb vele egykorú szoboré, évszázados időjárási viszonyok és vandalizmus tette tönkre. 1402-ben egy arab történész arról számolt be, hogy egy buzgó szúfi torzította el „bizonyos vallási tévedések orvoslására". Ez pedig megcáfolja azt a városi legendát, hogy a Szfinx arcát Napóleon katonái tették volna tönkre azzal, hogy ágyúval lövettek rá. Mégis vannak bizonyítékok arra nézve, hogyan is nézhetett ki az arca virágkorában.

A XIX. század eleji régészeti ásatások során faragott kőszakállának darabjait és fejdíszéből egy királyi kobra figurát is megtaláltak. A vörös pigment maradványai még mindig láthatóak az arcon, ami arra enged következtetni, hogy a Szfinx egész arca egykor vörösre volt festve. Másutt a kék és sárga festék nyomai arra engednek következtetni, hogy a Szfinxet valamikor rikító színek ékítették.

Évezredeken át egészen a válláig fedte homok a kolosszust, és csak egy hatalmas testetlen fej látszott ki a Szahara keleti szélének sivatagjából. Aztán 1817-ben egy genovai kalandor, Giovanni Battista Caviglia 160 emberrel nekiállt, hogy kiássák a Szfinxet. Nem bírtak azonban a homokkal, amely majdnem olyan gyorsan ömlött vissza a gödörbe, ahogyan ástak. Szelim Haszan egyiptomi régész végül az 1930-as évek végén szabadította ki a szobrot a homokból.

Egyfajta kozmikus motor lehetett?

Abban a legtöbb régész és egyiptológus is egyetért, hogy a Szfinxet Hafré fáraó építtette, amely saját temetkezési komplexuma részeként (a piramisa és a halotti templomai) egyfajta kozmikus motorként működött, amelynek célja a nap és más istenek erejének hasznosítása a fáraó lelkének feltámasztására.

Ez a folyamat nemcsak az örök életet garantálta a halott uralkodónak, hanem fenntartotta az egyetemes természeti rendet is, beleértve az évszakok múlását, a Nílus évenkénti áradásait és az emberek mindennapi életét. A halálnak és a feltámadásnak ebben a szent körforgásában a Szfinx sok mindent szimbolizálhatott: Hafre, a halott király képmását, mint az élő uralkodóba inkarnálódott napistent, valamint az alvilág és a gízai sírok őrzőjét.

De úgy tűnik, Hafre elképzelése soha nem valósult meg teljesen. A jelek szerint a Szfinx befejezetlen maradt. 1978-ban a szobor kőfejtőjének egyik sarkában három kőtömböt találtak, amelyeket munkások hagytak el, miközben vonszolták őket a Szfinx-templom építésére. A Szfinxet körülvevő árok északi szélén pedig a régészek egy munkás ebédjének és szerszámkészletének maradványait is megtalálták – sörös- vagy vizeskorsó töredékeit és kőkalapácsokat. Úgy tűnik, a munkások elhagyták a munkaterepet.

A Szfinxet is magában foglaló hatalmas templomkomplexum bár a fáraó feltámasztó gépezete lehetett, de mire az Óbirodalom Kr. e. 2130 körül végleg felbomlott, a sivatagi homok elkezdte visszaszerezni a Szfinxet anélkül, hogy azt valaha végleg befejezték volna.

A Szfinx reneszánsza

A Szfinx mancsai között, egy rózsaszín gránitlapra vésett legenda szerint Thotmesz egyiptomi herceg vadászni ment a sivatagba, de elfáradt és a Szfinx árnyékában megpihent. Álmában a magát Horemakhetnek – vagy Hórusz a horizonton – nevező szfinx, amely a szobor legkorábbi ismert egyiptomi neve, megszólította őt. Panaszkodott az elhanyagolt testére és a homokra, amely már csaknem elnyelte. Horemakhet ezután felajánlotta Thotmesznek a trónt segítségéért cserébe.

Nem tudni, hogy a herceg valóban ezt álmodta-e vagy sem. De amikor az Újbirodalom (Kr. e. 1550-1070) idején IV. Thotmesz fáraó lett, egy szfinx-imádó kultuszt vezetett be Egyiptomban. A szfinxek országszerte mindenhol megjelentek szobrokon, domborműveken és festményeken, amelyeket gyakran a királyság és a nap szent erejének erőteljes szimbólumaként ábrázoltak.

Horemakhet legendája szerint Thotmesz vezethette az első kísérletet a Szfinx helyreállítására.

„A Szfinx a világ legidősebb betege"

De vajon mitől mehetett tönkre a Szfinx teste az építését követő első néhány évszázadban?A porózus kőzet ugyanis felszívja a nedvességet, ezzel pedig széttöredezi a mészkövet. Mi lehetett hát a sok nedvesség forrása Gíza csontszáraznak tűnő sivatagában?

A Szahara ugyanis nem mindig volt a végtelen homokdűnék vidéke. Rudolph Kuper és Stefan Kröpelin német klimatológusok a régészeti lelőhelyek radiokarbon dátumait elemezve a közelmúltban arra a következtetésre jutottak, hogy a régió uralkodó éghajlati mintája Kr. e. 8500 körül megváltozott, a trópusokra jellemző monszun esők észak felé haladtak. A sivatagi homokot zöldellő völgyek váltották fel, füves területeket voltak mindenfelé, ami arra késztette az embereket Kr. e. 70000 örül, hogy elkezdjék benépesíteni a régiót.

Kuper és Kröpelin szerint viszont Egyiptom zöldellő időszaka Kr. e. 3500-1500 között érhetett véget, amikor a monszun öv visszahúzódott a trópusokra és a Szahara újra elsivatagosodott. A Kröpelin által vezetett további vizsgálatok feltárták, hogy a sivatagi klímához való visszatérés évszázadokon átívelő fokozatos folyamat volt. Ezt az átmeneti időszakot folyamatosan csökkenő esőzések és elhúzódó száraz időszakok jellemezték. A vizsgálatok szerint a klímaváltozás a Gíza régióban az Óbirodalom korai szakaszában kezdődött, a sivatagi homok pedig a korszak végén térhetett vissza.

Ebből arra következtethetünk, hogy a Szfinxet és a piramisokat egy különleges, nedvesebb, élettel teli időszak végén építették, amelynek köszönhetően a fáraók hatalmas munkaerőt voltak képesek irányítani. De aztán az évszázadok során a táj kiszáradt, és a betakarítás bizonytalanabbá vált. A fáraó központi hatalma fokozatosan meggyengült, lehetővé téve a tartományi tisztviselők érvényesülését – ami az Óbirodalom korszakát lezáró polgárháborús korszakban csúcsosodott ki.

A Szfinx ma is erodálódik. Három évvel ezelőtt az egyiptomi hatóságok tudomást szereztek arról, hogy a közeli csatornában lévő szennyvíz a helyi talajvízszint emelkedését okozza. Emiatt nedvesség szívódott fel a Szfinx testébe, és nagy mészkődarabok hullottak le a szoborról.

Zahi Hawass, Egyiptom korábbi turisztikai és régiségügyi minisztere megszervezte, hogy fúrjanak próbalyukakat a Szfinx körüli alapkőzetbe. Azt találták, hogy a talajvíz mindössze 4,5 méterrel volt a szobor talapzatától. Ezt követően szivattyúkat szereltek fel a közelben a talajvíz elvezetésére. „A Szfinx a világ legidősebb betege. Mindannyiunknak a Szfinx ápolásának kell szentelnünk az életünket." – jelentette ki ezzel kapcsolatban Egyiptom főrégésze.