Hősiesség, árulás és önfeláldozás: A thermopülai csata, ahol 300 harcos súlyos árat fizetett a halhatatlanságért

Thermopylai – „forró kapuk” –, egy keskeny tengerparti szoros, amely akkoriban alig 15-20 méter széles volt, vagyis ideális védelmi terepet kínált egy kisebb seregnek a sokszoros túlerő ellen. A thermopülai csata végül több lett egy katonai összecsapásnál: jelkép lett. A szabadság, a kötelesség és az önfeláldozás szimbóluma.

A thermopülai csata: vereség, ami győzelemmé vált

A Kr. e. V. század elején a Perzsa Birodalom, élén I. Xerxész nagykirállyal, hatalmas hódító hadjáratot indított Hellász ellen. A cél nem csupán bosszú volt az i. e. 490-es marathoni vereségért, hanem teljes birodalmi bekebelezés: a szabadságszerető görög városállamok megsemmisítése vagy alárendelése.

Leonidasz – a hivatásos hős

A spártai király, Leonidasz neve mára összefonódott Thermopülaival, holott valójában csak egyik volt a két uralkodó közül Spártában. Egyike azoknak, akik szó szerint „elmentek meghalni”, úgy, hogy nem vártak győzelmet. A hagyomány szerint a delphoi jósda azt mondta: „Vagy Spárta királya hal meg, vagy Spárta pusztul el.” Leonidasz választott.

Ő és 300 elit spártai harcosa (akik mind fiút hagytak hátra, hogy ne vesszen ki a családjuk) kíséretként a 6–7000 fős szövetséges sereghez csatlakoztak, hogy feltartsák Xerxész seregét – egyes becslések szerint több százezer embert –, amíg Hellász mozgósít.

Xerxész – egy birodalom ura

Xerxész, Dárajavaus (Nagy Dareiosz) fia, a világ legnagyobb birodalmának örököse volt. Hatalmát isteni eredetűnek tartotta, és seregében egyaránt ott vonultak médek, asszírok, egyiptomiak, indiaiak – a perzsa hódítás globális dimenzióját testesítve meg. A csata előtt trónusát egy dombra emeltette, hogy onnan nézhesse végig a biztos győzelmet.

Hérodotosz szerint Xerxész három napig várt, hátha a görögök megfutamodnak, mielőtt támadást indított volna. A perzsák napokon át próbáltak áttörni, de a görög hopliták falanxa, nehézpáncélos harcmodora és a szoros terepviszonyai előnyt jelentettek. A spártaiak halált megvető bátorsággal küzdöttek, kiválóan alkalmazkodva a közelharchoz.

A bukás dicsősége

A csata sorsát végül egy árulás pecsételte meg: egy Ephialtész nevű helyi lakos árulta el a perzsáknak a hegyeken át vezető ösvényt, amely a görögök hátába vezetett. Leonidasz ekkor elbocsátotta a szövetségesek nagy részét, és a 300 spártai mellett csupán néhány száz thébai és theszpiai harcos maradt, hogy halálig, az utolsó emberig harcoljanak.

A végső ütközet egyfajta rituális mészárlás volt. Leonidasz holttestét is megszentségtelenítették, de később a görögök visszavitték Spártába, ahol hősként temették el. A csata a spártaiak számára vereséggel végződött, de stratégiai szempontból győzelem lett: a görögök időt nyertek, az ütközet pedig megerősítette a városállamok szövetségét.

Mítosz és valóság határán - Mi az igazság a 300 című filmből?

A thermopylai csata mítosza gyorsan elterjedt már saját korában is. A „spártai háromszáz” már az ókorban szimbólummá vált, amit Plutarkhosz, majd később a modern kor filmjei, regényei és képregényei is tovább erősítettek. A történelmi hűséget ugyan néhol beáldozták a drámai hatás oltárán, de az alapüzenet megmaradt: a bátorság nem a győzelemben, hanem az önként vállalt áldozatban rejlik.

A thermopülai csata a XXI. században újabb mítoszt kapott a 300 című film és annak folytatása révén.  Az első mozi Frank Miller képregénye alapján készült, amely erősen stilizált, szinte szürreális vizualitással - a képregényhez való hűség szigorú megtartásával - mesélte újra a történetet. A film alapja ugyan nagyrészt valós: Leonidasz valóban háromszáz spártai harcossal, illetve több ezer másik göröggel együtt tartóztatta fel a perzsa hadat. Az is igaz, hogy Ephialtész elárulta a görögöket, és az is, hogy a végső napra már valóban csak a spártaiak, theszpiaiak és néhány más kisebb kontingens maradt, szinte öngyilkos küldetésben.

Ugyanakkor a film számos ponton elrugaszkodik a történelmi tényektől, elsősorban a megjelenítés módját illetően. A spártaiak például nem félmeztelenül harcoltak köpenyben, ágyékkötőben (és számítógéppel kihangsúlyozott hasizmokkal), hanem bronzpáncélt, sisakot és pajzsot viseltek – a teljes hoplita felszerelés részeként. Xerxész a filmben androgün, testpiercingekkel tarkított óriásként jelenik meg, míg a valóságban valószínűleg tekintélyes, de nem démonizált uralkodóként irányította a hadjáratot. A perzsa hadsereg pedig nem mutánsokból és emberszabású szörnyekből állt, hanem rendkívül szervezett, soknemzetiségű katonai gépezetből, amely az akkori világ egyik legjobban felszerelt és logisztikailag működőképes hadereje volt.

A 300: A birodalom hajnala még jobban elrugaszkodott a hiteles történeti forrásoktól: például Artemisiát, a görög származású halikarnasszoszi királynőt, aki a vásznon a perzsa flotta bosszúszomjas, karddal hadonászó femme fatale parancsnoka volt, a valóságban taktikus, művelt és politikai érzékkel rendelkező nőként ismerték, aki a valóságban éppen azt javasolta Xerxésznek, hogy ne a tengeren támadják meg a görögöket. 

A 300 egyik legnagyobb torzítása, hogy a hipermaszkulin, harcias férfiideál spártaiakat kvázi-fasiszta übermensch figurákként mutatják be, akik dicsőítik az erő kultuszát, elutasítják a gyengeséget, mint "tiszta faj" szemben állnak a dekadens, kevert perzsákkal, miközben a görög hadsereg többi részét jóformán meg sem említik, pedig annak döntő részét más városállamok, különösen Athén biztosította – például a későbbi szalamiszi tengeri győzelemben, amelyet a film pusztán látványelemként használ. A perzsákat pedig egyenesen elemberteleníti - szó szerint is, hiszen a filmben például a perzsa elit alakulat harcosait, a Halhatatlanokat sötét mutánsokként mutatja be -, démonizálja. 

Zack Snyder, a rendező, illetve Gianni Nunnari producer mindvégig ragaszkodtak a film képregényből való teljes, kockáról kockára való adaptációjához. Ennek köszönhető az is, hogy lényegében egydimenziós karakterek születtek: a képregényhez való hűség nem sok teret hagyott a színészi mozgástérnek, kvalitásnak. Mindezek miatt a két filmnek nagyon vegyes volt a fogadtatása már az Egyesült Államokban is, de számos görög médium is keményen kritizálta, Irán pedig egyenesen felháborodott azon, ahogy a perzsákat ábrázolták. 

Ugyanakkor, mindezek ellenére a filmek elvitathatatlan érdeme, hogy a thermopülai csatát, és úgy általában a görög-perzsa háborúkat újra a köztudatba emelték, és a nézők milliói számára tették érdekessé ezt a több mint kétezer éves történetet. Csak épp nem történészi pontossággal, hanem mítoszteremtő szándékkal.

A csata kulcsszerepe abban állt, hogy a nyugati világ eszméinek – önrendelkezés, szabadság, civil bátorság – egyik alapkövévé vált. A görögök végül Szalamisznál és Plataiainál visszaverték a perzsákat.

Emlékezet és tanulság

A csata helyszínén ma emlékmű áll, rajta a híres epigramma (amelyet tévesen Szimonidész görög költőnek tulajdonítanak): 

Ez az antik világ egyik legismertebb sírfelirata, amely saját korán is túlnőtt.

A thermopylai csata nemcsak történelmi esemény, hanem erkölcsi mérce is lett. Megmutatja, mit jelent kiállni egy eszméért, vállalni a következményeket akkor is, ha a győzelem lehetetlen.

Tudtad?

• A 300 spártai valójában nem volt teljesen egyedül: körülbelül 700 theszpiai és thébai harcos harcolt és halt meg mellettük.
• A perzsa hadsereg méretére vonatkozó számok Hérodotosznál 2 millió körüliek, de a modern becslések 100–250 ezer fő közé teszik.
• A Thermopülai szoros ma jóval szélesebb, mint akkor, mivel a partvonal változott az elmúlt 2500 év alatt.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: