A psziché árnyéka a dobogó alatt: miért nem bírják a sportolók az esélyesség terhét? - A sportpszichológus elmondja

PUBLIKÁLÁS: 2025. július 29. 07:45

Két nap, két elveszített világbajnoki döntő – és egy ismerős érzés, amit nem lehet megszokni. A magyar sportolók számára sokszor bénítóan nehéz az esélyesség terhe.

Etédi Alexa

A szerző cikkei

Kevesebb mint 24 belül két „csalódást” is meg kellett élniük a magyar sport szurkolóinak: előbb a női, majd a férfi vízilabda-válogatott veszítette el a világbajnoki döntőt Szingapúrban. Mindkét csapatnak megvolt az esélye, sőt, a férfiak döntőjében a harmadik negyed végén még vezettünk is – aztán jött a bénító negyedik negyed, ahol mintha elfogyott volna a levegő, a higgadtság, az akarat. Persze ez a forgatókönyv régóta nem ismeretlen számunkra. Cikkünkben sportpszichológus beszél arról, miért nehéz az esélyesség terhe.

esélyesség terhe, Fekete Gergő, vízilabda — Az esélyesség terhe: kevesebb mint 24 óra alatt két világbajnoki döntőt is elveszítettek a vízipólósok - mind a fiúk, mind a lányok.
Fotó: Koszticsák SZilárd / MTI

A magyar sporttörténet tele van olyan pillanatokkal, amikor toronymagas esélyesként futottunk neki egy finálénak – majd a végén mégis az ellenfél ünnepelt. Mi történik ilyenkor a sportoló fejében? Miért bénít meg valakit az, amit mások csak „lehetőségként” látnak?

Az esélyesség terhe, a győzelem súlya: nem mindenki bírja el

Dr. Andrew Cuthbert sportpszichológus így fogalmaz:

Az olimpikonok vállán egyszerre nyugszik a személyes büszkeség, a nemzeti elvárás és a szponzorok figyelme – ez a nyomás szorongáshoz, mentális összeomláshoz és depresszióhoz is vezethet. A tökéletesség kényszere nemcsak motiváló, hanem bénító is lehet.”

Ez a fajta nyomás különösen akkor válik kritikussá, amikor valakit mindenki esélyesnek tart. A sportolónak ilyenkor nemcsak az ellenféllel, hanem saját elvárásaival is meg kell küzdenie. Ha hibázik, nem egyszerűen „elveszít egy meccset” – hanem csalódást okoz egy egész országnak.

Aranycsapat, Berni világbajnokság, labdarúgás — A magyar sporttörténet talán legnagyobb "kudarca" - amit még az Aranycsapat tagjai is így éltek meg - az 1954-es berni világbajnoki döntő elvesztése volt. / Fotó: Fortepan-Magyar Hirek folyóirat

Klasszikus példák a magyar sport balsorsából

1954, futball-vb döntő, Bern: az Aranycsapat évek óta veretlen volt, a csoportkörben is 8–3-ra verte a nyugatnémeteket. A döntőben 2–0-ra vezettünk. Aztán mégis: vereség.
2000, Sydney, női kézilabda döntő: Magyarország 6 góllal vezetett 15 perccel a vége előtt. A dánok feltámadtak, a magyarok lebénultak.
2016, Rio, párbajtőr döntő: Imre Géza 14–10-re vezetett a végső asszóban. Egyetlen akár együttes találat is elég lett volna az olimpiai aranyhoz. Az ellenfele mégis meg tudta fordítani az eredményt.

Imre Géza, Rio de Janeiro, olimpia, párbajtőr — Imre Géza a riói olimpia férfi párbajtőr döntője után, amit 15-14-re elveszített a koreai Park ellen úgy, hogy már 14-10-re vezetett.
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Ezek persze nem egyedi történetek, hanem egy mintázat részei: amikor minden körülmény nekünk kedvez, akkor mintha épp ez válna teherré.

De vajon miért blokkolunk le?

A sportpszichológusok szerint az esélyesség tudata gyakran vált ki túlzott énhangsúlyt. A sportoló nem arra figyel, hogy mit csináljon, hanem arra, hogy „ne hibázzon”.

Dr. Cuthbert így fogalmaz:

A nyomás lehet építő, de lehet bénító is. Aki csak a kudarctól fél, az elveszíti az örömöt, a fókuszt, és a test már nem engedelmeskedik. Az aggodalom megbénítja a mozgást.”

Ezért fontos a sportpszichológiai felkészítés: nem csak a fizikumot kell edzeni, hanem a döntésképességet, fókuszt, önbizalmat is. Egy olimpiai, vagy világbajnoki döntő utolsó perceiben már nem a taktika dönt – hanem az idegek.

Farkas Andrea, kézilabda — Az 2000-es Sydney olimpia női kézilabda döntőjének elvesztését szintén kollektív drámaként éltük meg, hiszen vezetés után kapott ki a csapat.
Fotó: AFP / AFP

És a szurkoló? Ő is hordozza a terhet

A magyar közönség emlékező, szenvedélyes és maximalista. És mivel a sportban találja meg sokszor az identitás alappilléreit, egy elveszített döntő után nemcsak csalódottságot érez – hanem identitásvesztést is.

A sportpszichológia szerint ez a fajta „kollektív kudarcélmény” visszahat a sportolókra is:

Az elvárás, hogy nyerni kell, nem inspirál, hanem bénít. A sportolók érzik ezt a súlyt – és nem egyszerűen a meccset játsszák, hanem egy ország emlékezetével birkóznak.”

A közvélemény gyakran egyszerre ünnepel és ostoroz. Ez a kettősség pedig sem segít abban, hogy a sportoló felszabadultan játsszon.

SÜMEGI Nóra; LEIMETER Dóra; CSEH Sándor — Sümegi Nóra; Leimeter Dóra és Cseh Sándor a 2025-ös szingapúri vizes VB elveszített női vízilabda meccse után.
Fotó: Koszticsák SZilárd / MTI

Nem csak mi vagyunk így ezzel

Bár hajlamosak vagyunk ezt egyfajta „turáni átokként” megélni, a valóságban a világ számos sportnemzete szenved a nyomástól. A britek évtizedeken át képtelenek voltak nyerni Wimbledonban: Fred Perry 1936-os győzelmét követően csak 2013-ban tudott újra brit férfi (Andy Murray) hazai győzelmet aratni Wimbledonban. A franciák pedig otthon buktak el a 2016-os foci Eb-döntőben. A japán tornászok vagy amerikai röplabdások is rendszeresen „megrogynak” hazai pályán, amikor elvárják tőlük a sikert.

A különbség ott van, hogy más országok tudatosan építik a mentális támogatást. Nálunk ez sokáig háttérben volt.

Mégis: vannak dicsőséges pillanatok

Persze a magyar sport története a vesztes döntők mellett csodaszámba menő feltámadásokkal is büszkélkedhet, gondoljunk csak az 1988-as szöuli olimpia kardcsapat döntőjére.

A fináléban a Szovjetunió – az olimpia toronymagas esélyese – már 8–4-re vezetett, csak be kellett volna fejezniük, magyar oldalról pedig már szinte mindenki vereséget várt. A magyarok azonban szívósan küzdöttek, ledolgozták a hátrányt. Az utolsó asszót az addig nyeretlen Gedővári Imre vívta, aki végül pazar nyugalommal zárta le a döntőt – egyetlen találat döntött a javunkra és segítette aranyhoz a csapatot.

Ez az a pillanat, ami tökéletesen bizonyítja: nem vagyunk átok alatt. Csak meg kell tanulni elbírni a súlyt. És tudni kell: a győzelem nem mindig a jobbiké – hanem azé, aki el mer hinni mindent az utolsó pillanatig.

Ha a sportolókat mi szurkolók is segítjük ebben – mentálisan is –, akkor nem csak az érem színe változhat meg. Hanem az egész nemzeti önképünk. És ez talán még az aranynál is többet ér.

Mint amilyen a 2000-es Sydney-i olimpia férfi vízilabda döntő volt a Jugoszlávok ellen, amikor 8-7-nél Kósz Zoltán kapus az utolsó másodpercekben elképesztő védéseket mutatott be, ez tartotta életben az aranyálmot.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: