Ő az a Kossuth-díjas színművész, akit szinte mindenki a szívébe zárt. Az élete nem botrányos, inkább irigylésre méltóan szép és izgalmas.
Őrszentmiklóson nőtt fel, amit ma Őrbottyánnak hívnak. Mit adott önnek a vidéki élet?
Tizennégy éves koromig éltem ott, és így visszanézve azt mondom, sokat adott. Természetes, tiszta látásmódot, azt, hogy szeretem a földet, az egyszerűséget, az embereket. A falu kedvence voltam, a Kató tanítónő lánya, és ez önbizalmat adott. Szerettem szavalni, énekelni, zenélni, mondták is mindig: biztos híres színész, énekes lesz belőled. Ott szerették egymást az emberek, büszkék voltak a másikra. A református templomban kaptam hitet, ami egy életen át elkísér. Ez nagyon fontos volt. Nyilván sok mindenből kimaradtam, ami a budapestieknek megadatott, mozi, színház, zeneakadémia, ezeket főiskolás koromban pótoltam.
Nehéz volt kamaszként elszakadni a szülőhelyétől?
Nem szakadtam el teljesen. Édesapám a hátunk mögött vett egy lakást Budapesten, a családommal együtt költöztünk. A nagyszülőkhöz pedig sokszor hazautaztunk, olyankor találkoztam a barátaimmal is.
Ezek szerint kódolva volt a művészi pálya.
Judit néni, az osztályfőnököm íratott velünk egy dolgozatot – úgy tizennyolc évesek lehettünk –, hogy miként képzeljük el magunkat felnőttként. Én nem, ő viszont még ma is pontosan emlékszik rá, hogy azt írtam: a párizsi Olimpia színpadán táncolok és énekelek fergetegesen. Ha nem is ott, de táncoltam, énekeltem. És ebben jelentős szerepe volt annak, hogy Őrbottyánban annyi szeretetet, biztatást kaptam.
A mai napig büszkék önre?
Amikor idén megkaptam a Kossuth-díjat, tartottam egy önálló estet a Turay Ida Színházban. Ötven őrbottyáni jött fel, az első három sort ők foglalták el. Amikor vége lett, állva tapsoltak, és elénekeltek egy zsoltárt: „Megáldjon téged az Isten...”.
Ez nagyon megható lehetett.
Ó, igen, szem nem maradt szárazon.
Ne hagyjuk ki a magánéletét sem. Elmesélné, hogyan ismerkedett meg a férjével?
Kétszer ismertem meg őt. A Kex zenekarban dobolt a hetvenes évek elején. A barátnőim elvittek egy koncertjükre. Mutatták: nézd, ott a Kisfaludy, hogy dobol! Mindenki szerelmes volt belé. Nem voltam rajongó, nem mentem minden koncertre, turnékra, mint a barátnőim, de szerintem is fantasztikus zenekar volt a Kex. A második találkozásunk, a főiskola negyedik évében történt, 1974. december 16-án. Rengeteget filmeztem, a sok smink pedig megviselte a bőröm.
Az énektanárom, Cser Tímea ajánlotta, hogy menjek el a barátnőjéhez, aki nyitott az otthonában egy magánkozmetikát. Ez ritka volt akkoriban. Míg nála voltam, hazajött a fia. Bemutatott minket egymásnak, ő volt Kisfaludy András, akit már a koncertről ismertem. Így találkoztunk másodszor. Rá két évre összeházasodtunk. Pömpike, mindenki így becézi az anyósomat, szerintem már akkor, ott elhatározta, hogy én leszek a menye. András már nem játszott a Kexben, a zenekar sem volt meg. Animációs filmeket készített, később jöttek a dokumentumfilmek. Akkor már nem zenész volt, akibe minden lány szerelmes. Aznap találkozott egy akkor már ismert, fiatal színésznővel, akit meg kellett hódítani. Meg is hódított.
Hamar összeházasodtak.
Nagyon jól tettük. Minél több időt töltesz el a szakmában, annál nehezebb összecsiszolódni valakivel. Nálunk mindez természetes volt. Hetvenhatban házasodtunk, aztán egy idő után éreztük, hogy nem teljes a család. Öt évvel az esküvő után megszületett Nóri. Huszonhét éves voltam, abban az időben rengeteget filmeztem, de anyukám és András fantasztikus anyapótlók voltak. 1983-ban jött a Macskák, a János vitéz, az István, a király a Királydombon és a Három a kislány Szentendrén. Fantasztikus évadom volt! Rengeteget dolgoztunk, de a gyerekek soha nem érezték sem a papa, sem a mama hiányát.
Merthogy még egy lánya született.
Nagyon szerettünk volna még egy gyereket, de Zsófi nem jött olyan egyszerűen. Nyolc év van a két lány közt. Ő követett a pályán, játszik a Macskákban a Madáchban, és most az Operettel turnézik Bázelben a Szépség és Szörnyeteggel. Istenadta énekhangja van, nálam nagyobb drukkere nincs! A nagyobbik lányom remek kommunikációs szakember, a médiában dolgozik. Ő már asszony, egy remek történész a férje. Nagyon szeretnek hazajönni, így minden hétvégén együtt van a család.
Ez tényleg meseszerű élet. Mi a recept?
Negyven éve élünk együtt, ugyanabban a házban, szeretetben. Erre nincs recept. Két ember összetartozik, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben. Ahogy ezt az Isten színe előtt fogadták. Ez olyan természetes! Nem is értem, ez másoknál hogy lehet másképp.
Pedig két művészembernek – a férje rendező, Balázs Béla-díjas, érdemes művész – nem lehet könnyű.
Nem tudom, hogy oldottuk meg, de megoldottuk. Nem kellett ellenállni a csábításnak, a kísértésnek, mert az embernek csak egy társa van. Hogy vannak csinosabb férfiak, nők? Hogy megdobban a szívünk? Hát dobbanjon, az csak dob a szerepen! De a lényeg, hogy van kihez hazamenni, aki szeret és akit szeretünk. Azt kell megbecsülni, ami van, nem várni valami másra, valami nagy dologra. Talán azért tudtunk ennyi ideig harmóniában élni, mert nem telepedtünk rá a másikra, mert hagytuk élni. De, ha kellett, ott voltunk egymásnak. És tudni kell bocsánatot kérni és megbocsátani.
Akkor már nem is vágyik másra?
Csak arra, hogy csendesedjen az élet, de még mindig nagyon sok munkánk van. Azért ez jó is, de szinte alig van időnk egymásra. Pedig milyen jó kutyasétáltatás közben nagyokat beszélgetni, vagy a tévé előtt ülni és borozgatni. Jó lenne utazgatni, társaságba járni. Olvasgatni, rendszerezni a dolgainkat. De semmire nincs időm. Annyi minden történt már velem, megéltem sikereket, boldogságot, most már jó lenne, ha nem csak a munkáról szólna az élet. Élni is fontos!
