Átmeneti megkönnyebbülés, avagy valódi megoldás, ha elégtételt veszünk a minket ért sérelmekért? Még ha a belső hang óva is int attól, hogy megtegyük, a bosszú vágya ott csiklandoz legbelül, és elégtételért kiált. Nézzük csak meg közelebbről ezt a tabut, mely mindenkiben ott motoszkál!
A bosszúvágy elemi ösztön – mi sem természetesebb reflex, minthogy valamiképpen elégtételt vegyünk azon, aki fájdalmat okozott nekünk. Alapvető védekezőmechanizmus ez, melyet az igazságérzet követel ki.
Figyeljük csak a hollywoodi filmeket, mikor egyszer csak fordul a kocka, s az ártatlan áldozat végre felülkerekedik az őt terrorizáló Rosszon! Elgördül egy könnycsepp, megkönnyebbül és fellélegzik a néző. Ám a valóság kissé másként fest. Egyikünk sem hivatott igazságot szolgáltatni, mert az efféle akciók komoly pszichológiai kockázatot hordozhatnak. Minél kifinomultabb civilizációban élünk ugyanis, morálisan annál inkább elítélendő a bosszú, mint olyan.
Várjunk, amíg lecseng bennünk a düh!
Munkahely, párkapcsolat, barátság… Amint felmerül bennünk a bosszú gondolata egy sérelem miatt, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk, várjuk meg, míg apránként lecseng a bennünk lüktető ösztönös bosszúvágy. A visszavágás gondolatával foglalkozók hajlamosak egyfajta mindenek feletti hatalmat tulajdonítani az „ellenségnek”, aki az összes bajunk okozója, aki lehetetlenné teszi az életet. Ahelyett, hogy a szenvedések és kudarcok valódi okát keresnék, mindenért a másikat okolják, mintha az kontrollálná az egész életüket.
Átmeneti, törékeny megkönnyebbülés
Mikor a visszavágás gondolata foglalkoztatja az embert, átmenetileg megkönnyebbül, és úgy érzi, hasonló fájdalmat okozott, mint amilyet elszenvedett. Örömöt érez, mely azonban múlékony és nem valódi.
A bosszúállás átmeneti megkönnyebbülést okoz, és csökkenti a feszültséget ugyan, ám semmiképpen sem oldja meg a problémát, és nem ad elég életerőt a fájdalom leküzdéséhez. Van, aki évekig görcsöl a problémán, és képtelen kiszállni az ördögi körből – így pedig a seb sosem gyógyul be igazán.
Nem old meg semmit
Paradox módon a bosszúállás nemhogy megszabadítana a minket megbántó személyétől, hanem éppen ellenkezőleg, erős kötelékkel köt össze vele. Állandósítja az áldozatszerepünket, s viselkedésünket továbbra is az ellenünk agresszíven fellépő fél határozza meg. A bosszúálló általában komoly stressznek van kitéve, gyakran küszködik fejfájással, szorongással, álmatlansággal, depresszióval. A bosszúálló iszonyatos energiákat fejt ki, melyeket sokkal hasznosabban is felhasználhatna. Ám igazságérzete a végtelenségig hajszolja tovább – gyakran a megszállottságig.
A megkönnyebbülés legfontosabb feltételei
Értelemszerűen a legjobb megoldás, ha a problémát, sérelmet bíróság előtt tisztázzuk, ez segít abban, hogy egyértelművé tegyük a szerepeket: hivatalosan is kiderül, ki az áldozat és ki az agresszor. Ez sokat segít abban, hogy enyhítsünk a fájdalmunkon, és a haragunk is tompulhasson. Persze, ha nincs ekkora baj, sokat segít, ha valamelyik fél kezdeményez. Természetesen az ideális az, ha a sértő fél lép, hiszen már ezzel is nyilvánvaló teszi, hogy belátja hibáját.
Amennyiben egy baráti társaságon belül alakul ki súlyos konfliktus, úgy annak tagjai is sokat tehetnek azért, hogy a megbántottat megbékélésre, míg a megbántót őszinte bocsánatkérésre bírják. Ideális esetben a megbántó személy elismeri, hogy rosszat tett, fájdalmat okozott, megbánja, amit tett, és elnézést kér – ez alapfeltétele a megnyugvásnak –, igaz, sajnos ez lényegesen ritkábban fordul elő.
Ennek ellenére is tanácsos ugyanakkor mindenképpen megtalálni a módját, hogyan értethetjük meg a másikkal, valóban fájdalmat okozott, és aztán hagyjuk rá, mi pedig szabaduljunk meg a bosszúvágytól. Mert a jelszó e téren is örök: bocsáss meg, de ne felejts!
