Csernus Imrét az ország megmondóemberének tartották – neve sokáig egyet jelentett a ráaggatott titulussal. Kétségtelen, hogy megosztotta a közvéleményt: ha igazat szólt, istenítették, ha rosszat, akkor ő lett az első számú közellenség. Megjárta a saját poklát, legyőzte a démonait, megtalálta a belső békéjét, ám ennek megtartásáért ő is nap mint nap keményen dolgozik.
Fiatalon papnak készült. Mi késztette, hogy a képzeletbeli reverendát fehér köpenyre cserélje?
Tízéves voltam, mikor nagyapám meghalt. Akkor megesküdtem, hogy valóra váltom az álmát, és pap leszek. Az eskü alól néhány évvel később feloldoztak, ami bölcs döntés volt, hiszen nem magamnak, hanem nagyapámnak akartam megfelelni. Az egészségügyi szakközépiskolában már biztosan tudtam: orvos leszek.
A hite megmaradt?
Persze! A hit borzasztó fontos. Ami engem illet, önmagamban hiszek: megvannak a saját törvényeim. Úgy látom, azok rendelkeznek ilyesmivel, akik megtapasztalták a saját pokluk legmélyét. Pokoljárás nélkül nem alakulnak ki morális törvények. Szerintem az egyik legnagyobb bűn, amikor valaki feladja a belső hitét, azaz elkezd önmagának hazudni.
Orvosként szülésznek készült, aztán a pszichiátria felé vette az irányt. A papi hivatás és a pszichiátria között látom az összefüggést a lélekgyógyászat-gyónás mentén, de hogyan jött a szülészet?
Imádom a gyerekeket, mindig is jól kijöttem velük. Az orvosi egyetemen szülésznek készültem – egészen negyedéves koromig. Akkor egy lányismerősöm megosztotta velem a szerelmi bánatát, én pedig hirtelen olyan kérdést tettem fel, ami betalált. A lány először szóhoz sem jutott, majd őszintén válaszolt. Éreztem, hogy valami megdöbbentő dolog történik, és egyre többet gondolkodtam, melyik szakterületen tudnám hasznosítani a kommunikációs technikámat.
Szó mi szó: a legújabb könyvében alaposan leszedi a keresztvizet az Y generációról, Facebook-függésükről, sivár lelkületükről, kiégett szexuális életükről. Kiutat, megoldást kínál a problémáikra, vagy csak szembesíti őket önmagukkal?
Lehetőségeket ajánlok. Elmondom, én hogyan látom ezt a korosztályt, és szerintem mi lehet a kiút. Látom például, hogy szeretik önmagukat, de nem érzik a határt, meddig mehetnek el. Racionális szempontból kiemelkedőek, de nem hallgatnak a szív hangjára. Épp ezért amikor kiútról beszélek, az érzelmi intelligencia fejlesztésére, a hitre, kisugárzásra, a félelmek megoldására gondolok.
Egyáltalán miért baj, ha a technokrata társadalom tagjai a virtuális térben érzik magukat otthon? Mi, az X generáció tagjai ezt már soha nem fogjuk megérteni – igaz, velük szemben legalább van viszonyítási alapunk –, hiszen nem ebbe születtünk, nem az interneten, mobilon szocializálódtunk.
A virtuális tér látszatbiztonságot ad, nem otthont. A közösségi lét sérülékennyé tehet. Sok fiataltól hallottam, hogy kitesz egy posztot, és ha az ismerősei közül nem lájkolják minimum ötvenen, azonnal kétségbeesik, mert úgy értelmezi: nem szeretik, nem kíváncsiak rá. Na, és ekkor beindul a masszív önsajnálat.
De vajon volt, van választása az Y nemzedéknek? Hiszen a technikai fejlődés akarva-akaratlanul is befolyásolja az életüket, és bizony ez globális tendencia.
Nem arról van szó, hogy befolyásolja-e az életüket, pontosabban: az életünket, hiszen mindnyájan emberek vagyunk korosztálytól függetlenül. A hangsúlyt arra fektetném, én döntök-e a saját életem felett, vagy a technika irányít engem. A távkapcsoló mindenkinek ott van a kezében! A közösségi oldalakat is lehet módjával használni, anélkül, hogy függővé válnánk tőlük.
Vajon az X generáció táplál némi irigységet az Y generáció iránt? Hiszen ők rendelkeznek azzal a nyelvi, technikai tudással, amiről az X csak álmodozhat, nem beszélve arról a szabadságról, amibe beleszülettek.
Igen, könnyebb irigykedni, mint felismerni, hogy minden nap új lehetőség a fejlődésre. Mi akadályozza meg az irigykedő X-et, hogy elmenjen nyelvet tanulni vagy beiratkozzon egy számítógépes tanfolyamra? Ha hónapokat, éveket tölt el siránkozással, az alatt el is végezhetné. És különben is: miért lenne felelős egy Y azért, mert az X-eknek nem adatott meg ez a fajta szabadság? A kulcsszó a felelősség. Kevesen ismerik ezt a szót.
Új könyvében a Facebook káros hatásairól is ír – az állandó posztolási kényszerről, a lájkok számának szüntelen észben tartásáról és a folyamatos visszaigazolásról. De ha adott esetben a szülő technikai analfabéta, mit tehet, hogy megregulázza a Facebook-függő csemetéjét? Mintha túl mély, szinte átláthatatlan szakadék húzódna a generációk között.
Nem a technikai hozzáértésen múlik, sőt! A racionális tudás vagy az anyagi biztonság nem jelent egyet az érzelmi biztonsággal. Mi lenne, ha a szülő időt szakítana a gyerekére? Ha leülne vele beszélgetni? Ha a saját tapasztalatairól mesélne neki? Ha megosztaná a gyerekével a saját sikereit és kudarcait? A fiatalokban – miközben szépnek, okosnak mutatják magukat – ugyanazok a félelmek dolgoznak, mint a szüleikben. Hol itt a szakadék?
Nem kíméli a saját nemzedékét sem. „A mai negyvenéves nem mosolyog és búvalbaszott” – nyilatkozta nemrég. Ez a perspektíva az Y-ok számára is – már ha idővel kinőnek az elektromos kütyüjeikből?
Manapság alig látok mosolygó embert az utcán, így nem is tennék különbséget X és Y között. Ha fortyogok a saját poklomban, jól elvagyok a langymelegben, és eszem ágában sincs megmérettetni magam, akkor mitől lenne önbizalmam? Mitől lenne sikerélményem? És mitől lennék boldog?
Mit gondol, a mai negyvenesek ismerik önmagukat? És mennyire ismerik önmagukat a szüleink, a bébiboom korszak gyermekei? Talán az volt az utolsó olyan generáció, amely felelősségteljes felnőtté vált, amely rendesen teljesített az életben.
Én azt látom, hogy sokan nem tudták és nem tudják, mit jelent tudatosan élni. És nem arra gondolok, hogy anyagi biztonságot teremtek a gyerekeimnek, iskoláztatom őket és társai. Ez egy szelete a történetnek. Ugyanolyan fontos az érzelmi intelligencia. Egy gyerek mit lát? Apu és anyu hogyan viselkedik egymással, akaratán kívül lemásolja az otthon látottakat. Egy lány az apjához hasonló férfit választ, és úgy viselkedik majd a kapcsolatban, mint az anyja. De mi van akkor, ha a szülő csak látszólag hiteles? A gyerek a hitelesnek látszó apát isteníti, majd a hitelesnek látszó pasi mellett köt ki, és úgy viselkedik, mint a hitelesnek látszó anya.
A könyvbemutatóján jórészt hölgyek itták a szavait, és az olvasói nagy részét is ők teszik ki. Magasabb az érzelmi intelligenciájuk, jobban kedvelnek lelkizni, vagy csak gyakoribb könyvforgatók a férfiaknál?
A nők általában előbb észreveszik, ha baj van, és előbb is cselekednek. Sokszor előfordul, hogy a pasinak halvány fogalma sincs, hogy
romokban a kapcsolat – csak akkor kezd kapálózni, mikor a nő összepakolja a holmiját.
De egy praktizáló szakembernek nem az a jobb, ha az ország tele van félcédulással? Hiszen a piacból él, és önnek a piac a kezelésre váró betegeket jelenti.
Még mindig él az a tévhit, hogy aki pszichiáterhez vagy pszichológushoz megy, az beteg. Mindenki kerülhet olyan helyzetbe, amikor felismeri, hogy benne van a saját labirintusában, de nem tudja, hogyan jusson ki. Pedig rengeteg eszköz van! Becsülöm azokat az embereket, akik – ha úgy érzik, segítségre van szükségük –, bekopogtatnak egy segítő ajtaján. Sokan azonban ezt cikinek érzik, és inkább a barátnőikkel vitatják meg a dolgot, akik meg sokszor nem merik megmérettetni magukat, és azt mondják, amit az adott csaj hallani akar. Végeredmény? Nem változik semmi.
Egy pszichiáter mennyire tud kibújni a bőréből? Miközben interjút ad, vagy az utcán társalog, folyamatosan monitorozza a beszélgetőpartnereit? Vagy ez csak a civilek örökös parája a dilidokikkal szemben?
Én mindig önmagam vagyok. Sokan csodát várnak tőlem, majd a Csernus megoldja – gondolják. Csak nekik ne kelljen semmit se tenni. Meglátnak az utcán, összehúzzák magukat. Pedig nem tőlem félnek, hanem a tükörtől, amit tartok. Esténként ugyanis mindenki a saját tükrébe néz, magával számol el. Mindig az adott ember dönt, én asszisztálok.
