Kár volt a papírért... Megnéztük a The Papert, hogy neked ne kelljen — Kritika

Szinte elképesztő, hogy a Greg Daniels keze alatt futó The Paper mennyire nem generált hype-ot önmaga körül. Ugyanarról a fickóról beszélünk, aki A hivatal (The Office) és Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation) révén kétszer is visszatérő versenyzője volt az Emmy-gáláknak, az animációs szférában pedig Mike Judge társaságában megalkotta a Texas királyait és több Simpson család epizódhoz is írt forgatókönyvet. Ma pedig, ha megkérdezzük valakitől, hogy ismeri-e a méltán híres The Office sorozat legújabb spin-offját, még a legnagyobb rajongók is értetlenek maradnak. Pedig létezik... Csak nem tudni, hogy miért.

A The Papert kétféleképpen is lehet értékelni és mindkettőben megbukik

A történetnek valóban köze van a The Officehoz, de inkább csak említés szinten és a sorozat láthatóan igyekszik elkülönülni tőle, csak az áldokumentumfilmes környezet marad. Scrantont lecserélték Toledora, ahol egy vécépapírral foglalkozó vállalkozással egy szinten működik egy apró nyomtatott újság szerkesztősége, a Toledo Truth Teller. Ezt az elhanyagolt kis projektet igyekszik felrázni Ned Sampson (Domhall Gleeson), kiszorítva ezzel a korábbi főszerkesztőt, Esmeraldát (Sabrina Impacciatore). Az epizódokban Ned igyekszik megtanítani a szerkesztőséggel a média alapjait, miközben Sabrina folyamatosan próbálja visszaállítani a korábbi rendszert.

Nos, be kell látni, ez nem egy rossz alapgondolat. Több lehetőség van, hogy aktuális legyen a sorozat, amit meg is tesz, miképpen ilyen témákat hoz be, mint a cyberbullying, clickbait orientált újságírás, online átverések, csak hogy párat említsünk. Sőt külön frappáns a sorozat intrója is, amiben azt láthatjuk, hányféle módon használják az újságokat, csak olvasásra nem. Mégis, ez az egész alapkoncepció folyamatosan érezteti, hogy csak papíron működik igazából.

A kétezres évek népszerű sitcomja, a The Office amerikai változata már a legelső epizódban is felkelti az emberek figyelmét. Hiszen adva van egy jópofáskodni akaró, de önmagát mindig zavart helyzetbe sodró főnök Steve Carell személyében, a szabályokat neurotikusan követő Rainn Wilson, a flegma John Krasinski, az állandóan pletykás Mindy Kaling, és még sorolhatnánk. A The Office karakterek zseniálisak voltak (persze nem annyira, mint az angol eredetié), a társadalmi kommentár egy realisztikus talajt adott a jól működő poénoknak és lássuk be, akkor néztük inkább, amikor nevetni akartunk és nem gondolkodni — utóbbi csak egy kedves bónusz.

A The Paper viszont itt bukik a leghatalmasabbat: ugyanis szinte egyáltalán nem vicces. A poénok jelentős része kiszámítható, a másik része pedig nem mozgat meg semmit az emberben. Még ha nem is hasonlítjuk az elődjéhez, ez a jól láthatóan vígjátéknak szánt sorozat nem fog megnevettetni minket és hiába vannak frappáns ötletek a témaválasztásban, komoly és komolytalan műsorként sem működik jól. A szereplők közt szinte semmi kémia nincs, a szövegek tálalása pedig enyhén szólva nem érződik komikusnak. Jelenetek telhetnek el úgy, hogy még mindig azon gondolkodunk, hogy mi akart lenni a poén.

A The Paper megkísérelte elkülöníteni magát a The Office-tól, de valami nagyon fontosat is elvesztett közben. A korábbi harsány és végletesen cringe-ekkel teli epizódokból visszavettek, viszont ez a kifinomultabb megközelítés egyszerűen nem működik. Mintha vennénk egy jól ismert viccet és elmondanánk más szavakkal, de fapofával — naná, hogy nem nevetünk rajta. Ha valaki mégis adna neki egy esélyt, a The Paper első évada megtekinthető a SkyShowtime kínálatában.