Egy szerencsejátékos vallomása – Colin Farrell mindent beismer

Felkerült a Netflix műsorára Edward Berger rendezése, az Egy szerencsejátékos vallomása. A Collin Farrel főszereplésével készült mozi rögtön a top 10-es lista második helyére ugrott, nem is véletlenül.

Egy szerencsejátékos vallomása: Colin Farrell ismét nagyot alakít 

Colin Farrell már számos filmjében bizonyította, hogy színészi képességei rendkívül széles skálán mozognak. Volt hősszerelmes a Téli mesében, és problémás szerelmes az idén debütált Mágikus, merész, meseszép utazásban, de az olyan mélylélektani alakítások sem állnak távol tőle, mint A sziget szellemei vagy A homár. Ezúttal ismét az elme és a lélek legmélyebb bugyraiba süllyed Edward Berger filmjében, az Egy szerencsejátékos vallomásában, melyben egy szélhámos szerencsejáték-függőt alakít. A film Lawrence Osborne író azonos című regénye alapján készült. Főszereplőnk, Lord Doyle angol nemesnek kiadva magát Makaón bujkál és minden estéjét a kaszinóban tölti, elkártyázva utolsó pár fityingjét is. Azonban a feje felett kezdenek összecsapni a hullámok, amikor adósságai felfoghatatlan mértéket öltenek és egy utána küldött magánnyomozó, Cynthia Blithe (Tilda Swinton) is a sarkában van. Doyle élete örökre megváltozik, amikor egy elsőre átlagosnak induló estén megismerkedik egy Dao Ming (Fala Chen) nevű kaszinói dolgozóval, aki a megváltást jelentheti szorult helyzetében.

Edward Berger rendező már bizonyította, hogy érdemes észben tartani a nevét. Olyan sikeres filmeket jegyez, mint a Konklávé és a Nyugaton a helyzet változatlan, utóbbiért Oscar-díjra is jelölték. Az Egy szerencsejátékos vallomása is kiemelkedő rendezései sorát gazdagíthatja, sőt, nem kizárt, hogy ismét kinézhet egy Oscar-jelölés. James Friend operatőrrel karöltve lenyűgöző képi világgal ajándékoznak meg minket. A neonfényes makaói metropolisz nyomornegyedei és a kaszinók fényűző világa közötti kontraszt szinte tapinthatóvá válik. A kameramozgásokkal és a Nick Emersonnak köszönhető vágásokkal izgalmas képi megoldásoknak lehetünk szemtanúi. A filmzene is külön megér egy misét. Volker Bertelmann zeneszerző művei mellett a nagy klasszikus O Fortuna is felcsendül, természetesen a legjobb pillanatban elhelyezve.

Colin Farrell tökéletesen hozza az archetipikus, de közben mégis komplex Lord Doyle karakterét. Játékával a szemünk elé tárul a kapzsiság, a félelem, az arrogancia, a bűntudat és még sorolhatnánk, mennyi mindent képes arca egyetlen apró kis rándulásával érzékeltetni. De a finom, jelzésértékű mimikák és mozdulatok mellett a csúcspontok felfokozott drámai pillanatait is a végletekig ki tudja játszani.

Ha rákeresünk Lawrence Osborne regényére az interneten, akkor láthatjuk, hogy a pszichológiai fikció műfajába sorolódik. Ez a kategorizálás a film esetében is abszolút helytálló, ebben akkor leszünk igazán biztosak, amikor a film zárlatához közeledve fény derül a nagy csattanóra. Talán az egyetlen negatív kritika, amit meg lehet fogalmazni az Egy szerencsejátékos vallomásával kapcsolatban, hogy erre a bizonyos csattanóra hamar rá lehet jönni, és ha ez megtörténik, onnantól kezdve kiszámíthatóvá válik a történet, azonban a film élvezeti értékéből ez cseppet sem vesz el.