A film, amit Kern András és Rudolf Péter sem tudtak megmenteni: Ilyen volt a 2005-ös Egy szoknya, egy nadrág

Az ezredforduló tájékán, illetve az azt követő években nehéz volt úgy moziba menni, hogy az ember évente legalább egyszer ne fusson bele egy régi, ismerős címbe. A Gyöngyössy Bence-Kabay Barna páros ugyanis a magyar filmgyártás egyik aranykorának reneszánszát kívánta előidézni ekkoriban. A rendező-producer (és vice versa) duó először még olyan Kabos Gyula-klasszikusokhoz nyúlt mint a Hyppolit, a lakáj vagy a Meseautó, és bár már azokon a filmeken is kényelmetlenül feszült a modern köntös, szép számú tömeget tudtak megmozgatni, és egyáltalán nem voltak nézhetetlenül rosszak. Mai alanyunkra ez utóbbi már kevésbé igaz. Az évtized közepén az előbb említett két úriember Kabost követően átpártolt Latabár Kálmán komédiáinak megszentségtelenítésére, és ekkor szabadult csak el igazán a pokol. 2005-ben mutatták be az 1943-as Egy szoknya, egy nadrágot, amelyben hiába fordult meg Kern András, Mucsi Zoltán, Pogány Judit vagy Rudolf Péter, teljes volt a kudarc.

Nem állt jól a modern köntös

A történet, nagyon hasonlóan a ’43-as Latabár-moziéhoz, szintén egy nárcisztikus, önelégült, magát minimum Brad Pittnek képzelő magyar színészről, a Rudolf Péter által megformált Sóvári Péterről szól, aki bosszúhadjáratot indít Bajor Imre Borsai Lajosa ellen, csupán azért, mert az „leripacsozta” őt. A végigsértett színművész úgy dönt, megleckézteti a rendezőt, és egy Borsai által már nagyon várt, vagyonos nőnek, a mexikói telenovellák sztárjának, Dulcinea de la Rosának adja ki magát, és szoknyát húzva teszi tönkre az általa csak „pocoknak” csúfolt férfi életét. A történetbe nem várt szerelemi szálak is beleszövődnek útközben, Borsai életét a nőnek öltözött Sóvári mellett két ukrán maffiózó is igyekszik pokollá tenni, de minden jó, ha a vége jó, látványosnak gondolt finálé keretei közt, óriási happy enddel küldi haza nézőit a direktor.

Rudolf Péter csak harisnya nélkül tud vicces lenni

A nemek felcserélése, tehát amikor egy férfi női ruhát ölt vagy éppen fordítva, kivételesen humoros szkeccsek és poénok táptalaja lehet, és ezt korábbról olyan esetek is bizonyítják mint Dustin Hoffman Aranyoskámja vagy Robin Williams Mrs. Doubtfire-je. A cél itt is hasonló lehetett, csak attól még, hogy az alapanyag jó, nem biztos, hogy sikerül is valami fogyaszthatót kikotyvasztani. Az Egy szoknya, egy nadrág bár vígjátékként volt beharangozva, nagy összegben mernénk fogadni, maximum csak kínjukban nevettek rajta az emberek. Hiába ékesítettek a szereplőgárdát olyan kiválóan rögtönöző és jó humorú művészek mint Rudolf Péter vagy Bajor Imre, pont abba a kellemetlen ripacskodásba csapnak át a jeleneteikben, mint amit a filmben oly gyakorta emlegetnek. Talán egyedül a Jancsó Miklós-filmekből ismert Kapa és Pepe (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) okoznak néhány kellemes másodpercet a folytonos szerencsétlenkedéseikkel.

A karakterek többsége kibontatlan, üres vagy szimplán antipatikus, a sztori több szála is sántít, költséghatékonyságból ismét több éjszakai jelenetet is nappal vettek fel inkább, amitől a cselekmény néha követhetetlen, és természetesen itt sem maradhatott el a magyar filmek nagy betegsége, azaz az 5 perces montázs, ami alatt a főszereplők teljesen egymásba habarodnak, pedig ezt semmi sem indokolja. A korabeli kritikák még azt is szóvá tették az alkotóknak, hogy a filmjük túl régimódian lett tálalva a 21. századi mozira éhes közönségnek, és ezt a megjegyzést meg is fogadták Gyöngyössyék, akik olyannyira a szívükre vették ezt az intelmet, hogy a néhány évvel később készült Szuperbojzt már kínosan igyekeztek teletömni tinédzsereknek szánt, „trendi” elemekkel, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az a mozi atomjaira hulljon szét.

Végszó

Bár a film szinte minden pontján sebezhető, története hemzseg a lyukaktól és szeretett színészeink sem érdemelnek jobbat egy kegyelem kettesnél, a gyanútlan közönséget mégis úgy vonzotta a produkció a mozikba, mint nektár a méheket. Az Egy szoknya, egy nadrágot valamivel több mint negyedmillió ember nézte meg és 226 millió forintot termelt vissza a kasszáknál, és csak egy hazai alkotás, a Koltai Lajos által rendezett Sorstalanság tudta csak megelőzni a rangsorban abban az évben. A temérdek néző és a nem csekély befolyt összeg persze teljesen elvakította az alkotókat, és a gyártósorról továbbra is potyogtak le a hasonló művek, melyeket a cikksorozatunk további epizódjaiban szintén alaposabban megvizsgálunk majd.