Deák Kristóf hosszú évek óta a magyar filmgyártás kiemelkedő alakja, a szívünket és a világot azonban akkor hódította meg igazán, amikor 2017-ben magasba emelte azt az Oscar-díjat, amiről minden filmes álmodozik. A magyar rendezőzseni Mindenki című rövidfilmjével érdemelte ki az aranyszobrot, az azóta eltelt években pedig mindig igazi filmünnepnek számított, amikor új alkotással állt előt. Legújabb Egykutya című filmjét például álló tapssal ünnepelte a CineFest közönsége, ez a lelkesedés pedig könnyen lehet, hogy hamarosan az egész országra átragad. A jelenleg 43 éves Kristóffal a film premierjét követően beszélgettünk.
Az Egykutya című filmedet álló ováció fogadta a CineFesten. Milyen érzés volt?
– Fantasztikus! Az ember, amikor csinál egy filmet, mindig izgul, hogy fog-e úgy működni, ahogy azt gondoltuk. Nem véletlenül titkolóztunk a filmmel kapcsolatban, mert a történetben sok váratlan csavar van. Nem mutattuk meg sok embernek, csak kollégáknak, barátoknak. A CineFesten először, 600 ember előtt egy nagyteremben láthattuk, hogy működnek a poénok, megy a történet, amikor kell, akkor mindenki lélegzetvisszafojtva figyel, amikor érzelmes pillanat van, akkor potyognak a könnyek. Nagyon megnyugtató érzés ezt így átélni.
Ilyenfajta reakciót, amit ti kaptatok az Egykutya vetítését követően talán kizárólag nagy, nemzetközi filmfesztiválokon tapasztalhattunk eddig.
– A CineFest már 21 éve létezik, a kialakult közönségük igazi filmrajongókból áll, akik díjazzák, ha kapnak valami olyasmit, ami tényleg tetszik nekik. Ráadásul ezúttal egy exkluzív élmény, világpremier volt. Szerintem ennek a pillanatnak mindenki átérezte a szépségét, ezért volt ilyen emelkedett a hangulat.
Döbrösi Laura a filmed egyik főszereplője. Vele kapcsolatban kiemelten érdekes, hogy szinte minden minőségi magyar alkotásban fontos szerepet kapott az Aranyélet óta. Mi van ebben a lányban, amiért ennyire megőrülnek a nézők és a filmesek?
– Laura egy kérlelhetetlen profi. Abszolút sztáralkat! Teljesen jól tudja kezelni a sikert, nem jár a fellegekben, nagyon jó a dramaturgiai érzéke, vág az agya, tökéletes az ízlése. Így is válogatja a szerepeit, mindig halálbiztosan tudja, hogy fog-e tudni valami különlegeset nyújtani az adott szerepben. Ezek mind extrém karakterek, ő pedig nagyon szereti ezt a dolgot. Az Egykutyában pedig kiderül, hogy a humora is nagyon jól működik. Aki eddig másban látta, rá se fog ismerni, annyira átlényegül.
Az Egykutyának valóban kiváló humora van, viszont az embernek a nézése közben van egy olyan érzése, hogy kizárólag ránk magyarokra van szabva. Az Üvegtigris óta tudjuk, hogy ez Magyarországon garantált siker, de egy Oscar-díjas rendezőnek nem nemzetközi közönségben kell gondolkodnia?
– Az Egykutya kimondottan a magyar közönségnek készült! A dumák, a nyelvi humor élteti. Ez az író, Varga Lóránt zsenialitásának köszönhető. Egy olyan nyelvezetet teremtett meg, ami nagyon ismerős, mégis teljesen újnak tud hatni. Úgy beszél a film, ahogy a barátainkkal dobáljuk a beszólásokat egymás között egy sörözés, bulizás során. Ezt nyilván inkább a magyar közönség fogja érteni, de mi nagyon szeretnénk, hogy híre menjen, és esetleg készüljön belőle más nyelvű adaptáció is.
Mekkora fordulatot hozott az életedben az Oscar-díjad?
– Muszáj volt elkezdeni komolyan vennem magam ezek után... Viccet félretéve nagyon örülök neki, hogy ez megtörtént, hatalmas dolognak gondolom, rendkívül büszke vagyok rá. Azért azt látni kell, hogy ez egy szakmai díj, amit a szakma ad a szakmának. Tehát nekem ez leginkább azért fontos, mert a saját kollégáimtól kaptam ezt az elismerést és a szakmán belül mondták azt rólam, hogy rám lehet bízni dolgokat. Nyilván 2017-ben történt ez, azóta nagyon sok mindent csináltam, most már a 3. nagyjátékfilmem is elkészült, sorozatokban dolgoztam, közben nagyon-nagyon sok hollywoodi produkciót is elindítottunk, de ott azért óriási szerencse és próbálkozás kell ahhoz, hogy 10-ből 1 projekt összejöjjön. Én még csak most fogok ott tartani, hogy össze is jöjjön.
Milyen érzések voltak benned, amikor 2017-ben, az Oscar-díjas legendák között, a vörösszőnyegen vonulva te is átvehetted ezt a díjat?
– Egyfajta kellemes, kollegiális érzés volt bennem. Azt lehetett érezni, hogy igen, ezek a fantasztikus ikonok, sztárok, és nagyra becsült kollégák mind összegyűlnek, mert szeretik a filmet, mert a filmkészítés egy fontos dolog nekik és a világnak, és megbecsüljük egymást. Szinte azt mondom, hogy ott hittem el először, hogy egy szép napon nyugodtan dolgozhatok majd valamelyik általam nagyon tisztelt sztárszínésszel, mert ha tudunk beszélgetni egymással, akkor bármi lehetséges – akkor tudunk együtt alkotni is.
Mennyire változtatott meg téged az ismertség?
– Igazából mi úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy nem szeretnénk celebet csinálni magunkból. Ahhoz, hogy celebbé váljon az ember, dolgozni is kell ezen az aspektuson. Mivel mi ezt nem nagyon forszíroztuk, így nem is ment el az életünk ebbe az irányba. Azt gondolom, hogy amikor valamit csinálok, akkor a munkám beszéljen helyettem. Persze, ezekről a dolgokról nagyon szívesen beszélek egy interjú keretében, de azt, hogy mi történt a családdal, a gyerekemmel, a szüleimmel, azt nem kívánom sztorivá tenni. Ezeket nem tálaljuk mi így, nem éljük az életünket a nyilvánosság előtt, és ennek én nagyon örülök.
Aki elér egy ekkora eredményt, mint te az nem válik automatikusan sztárrá?
– Én nem érzem magam sztárnak. Nagyon örülök az eposzi jelzőmnek, hogy az “Oscar-díjas Deák Kristóf”, ezt büszkén viselem mindig, de ez ennyiben kimerül nálam.
Említetted, hogy kacsingatsz Hollywood felé. Erről mit lehet tudni?
– Az a baj, hogy babonás lettem és a tervekről már nem szívesen beszélek, amíg el nem jön az ideje. Annyit elárulhatok, hogy egy romantikus komédia az, ami a legjobban foglalkoztat, ami angol és kisebb részben olasz nyelvű. Közönségfilmet szeretnék forgatni! Szerintem a művészet a befogadóval, tehát a közönséggel együtt teljes. De közben nem engedek a színvonalból, ez egy tisztelet a közönség felé. Nem szeretem sok mai filmben, hogy kicsit hülyének nézik a közönségüket. Szájba rágva, előre megemésztve adnak át mindent, túl sok klisét, panelt használnak, ettől unalmassá válnak. Az emberek ezt érzik. A közönség nem hülye!
Az elmúlt években jöttek olyan íratlan vagy írott szabályok a filmezésbe, melyek szerint kötelező bizonyos karaktereket szerepeltetni. Ezek mennyire kötik meg egy rendező kezét?
– Hogyha nagyon ezen rugózunk akkor fel lehet háborodni, vagy el lehet csodálkozni rajta, de valójában ezek csak lekövetik, hogy hogyan néz ki a világ. Ezek nem arról szólnak szerintem, hogy rákényszerítsenek bármit a rendezőkre. Nagyon sokféle hátterű, származású stábtag van ma már egy filmben, pláne Amerikában. Így ezeket a minimumszabályokat könnyű betartani.
Mi kell ma egy fiatal magyar filmesnek, hogy eljusson oda, ahová neked sikerült?
– Nem szabad feladni! Rám lehet azt mondani, hogy hú, de nagyon fiatalon futottam be, de valójában már 35 éves voltam, amikor az Oscart megnyertük, egy kisfilmmel, én pedig addig nem is forgattam nagyjátékfilmet. Van, aki 25 éves korában az első nagyjátékfilmjét leteszi az asztalra, én egy későn érő típus vagyok. Az biztos, hogy ez egy eléggé nagy kitartást igénylő szakma, és nagyon sokat kell gyakorolni. Azt tudom tanácsolni a fiataloknak, hogy bátran, gátlástalanul meg kell csinálni az első munkáikat, meg kell írni az első forgatókönyvet, le kell forgatni az első kisfilmet... és nem baj, ha vacak lesz! A lényeg, hogy teljes odaadással csináld. Simán lehet, hogy nem lesz zseniális az első, lehet, hogy meg kell csinálni nyolc rosszat ahhoz, hogy a kilencedik zseniális legyen. De nem szabad megállni a hetediknél, azért, mert még mindig nem sikerült pont olyanra, amilyet elképzeltél. Az nagyon sok gyakorlás...
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.