Amikor már a nosztalgia sem elég: Az Így neveld a sárkányodat is felkerül a fölösleges remake-ek listájára?

Hollywoodban mostanában tendencia lett, hogy mintha már-már megszállottan keresnék, mit lehetne újraforgatni, akár szükség van rá, akár nem. A hamarosan mozikba kerülő Így neveld a sárkányodat élőszereplős verziója is pont ilyen: A trailer alapján szinte képkockáról képkockára lemásolja az eredetit, csak most hús-vér színészekkel és realisztikusabb kinézetű, de mesebeli vonásaikat mégis megtartó sárkányokkal. Szépnek talán szép lesz, de jogos a kérdés: Tényleg kellett ez nekünk? És ha már a fölösleges újrázásoknál tartunk, listába szedtünk még néhány filmet, amelyeket jobb lett volna inkább meghagyni a nézők számára egy kedves emléknek, és nem meggyalázni egy fölösleges remake-kel.

Vajon az Így neveld a sárkányodat is felkerül a listára?

A múmia (2017)

Hiába a Tom Cruise vezette sztárgárda, ez a verzió minden varázst elvesztett, amit Brendan Fraser és a hollywoodi magyarok közé sorolható Rachel Weisz kalandfilmje nyújtott. Komorabb lett, de ettől még nem lett jobb egy fokkal se. Se horror, se kaland, csak számítógéppel animált jelenetek közé csöppent Tom Cruise, aki úgy tűnt, azt sem tudja tudja, hogy féljen, menekül vagy harcoljon. Az eredetihez képest lelketlen és irányt vesztett.

Psycho (1998)

Gus Van Sant egy évvel a Good Will Hunting sikere után úgy döntött, képkockáról képkockára leforgatja Alfred Hitchcock klasszikusát, de valahogy mégsem állt össze a kép. A nézőkben egy jogos kérdés fogalmazódott meg: Minek újraforgatni valamit, ami már tökéletes? Vince Vaughn nem tudta hozni Anthony Perkins zavarba ejtő és egyben félelmetes báját, a film pedig nem tett mást, csak bebizonyította, hogy a mesterműveket nem feltétlen kell leemelni a polcról, hanem békén kell hagyni.

Ben-Hur (2016)

1959 után több mint fél évszázaddal talán joggal gondolták, eltelt annyi idő, hogy érdemes legyen leporolni Hollywood nagy klasszikusát. Azonban a remake-ben nem volt benne sem a nagyszabású, kosztümös eposz mélysége, sem annak ereje. A számítógépes animáció által teremtett kocsiverseny pedig megállta volna a helyét bármelyik PlayStation 2-játékban, de nem egy grandiózusnak szánt mozifilmben. 

Az oroszlánkirály (2019)

A technikai bravúr ellenére ez a „valósághű” változat elvesztette az eredetiben rejlő lelket és varázst. Az érzelemmentes állati arcok nem tudták úgy megszólítani a nagyérdeműt, mint a rajzolt verzió, és a dalok is mintha csak kötelező jelleggel kerültek volna bele, mert mégis egy Disney-műről van szó. Szép volt, ám mégis üres, akárcsak az idén bemutatott Hófehérke.

Poltergeist (2015)

Az eredeti 1982-es film még ma is kísértetiesen hat, a legrémisztőbb horrorok között emlegetik több mint 40 év távlatából is. A friss változat viszont csak hangosabb lett, és persze nem spórolták ki az úgynevezett „jumpscare”-t, azaz a műfaj legolcsóbb megoldását. Hiába a modern effektek, a légkör nem fojtogat, de még a torkunkra sem teszi a kezét, és a karakterek is felejthetőbbek, mint egy rossz szappanoperában. 

Az emlékmás (2012)

A fia meztelenségén lesokkolódó Arnold Schwarzenegger 1990-es kalandja egy agyafúrt, látványos, szórakoztató sci-fi volt nem kevés iróniával fűszerezve. A Colin Farrell-féle változatban viszont a humornak és a fantáziának csak hűlt helyét találhattuk. Cserébe kaptunk egy komoly arcot vágó hőst és sablonos akciókat. A Totall Recall sztorijához hasonlóan, ez a remake is csak egy szép, de üres emléket próbált visszahozni a nézőkből.

Szellemirtók (2016)

Bár a közönség és a kritika is Melissa McCarthy-ékat vette elő bűnbakként, nem a női főszereplőkkel volt a gond, hanem azzal, hogy a 2016-os Szellemirtók nem igazán tudta eldönteni, tisztelegni vagy parodizálni szeretne. A nosztalgia helyett kínos cameók és lagymatag poénok jöttek, a kémia pedig a közel 150 perces játékidő alatt sem tudott kialakulni a szereplők között.