Közel fél évszázaddal ezelőtt mutatták be a horrorzsáner egyik legragyogóbb ékkövét, a Ragyogást. A filmtörténelem nem lenne teljes, ha nem csodálhatnánk meg már 45 éve az őrület határán táncoló Jack Nicholsont, vagy nem hallanánk Shelley Duvall dermesztő sikolyait.
Vannak horrorfilmek, melyek nemcsak pillanatnyi rémületet tudnak előidézni, hanem vérfagyasztó hangulatvilágukkal örökre beégnek az ember agyába. Stanley Kubrick Ragyogása pontosan ilyen. A Stephen King regényéből készült klasszikus ma lett 45 éves, és még mindig az egyik legnyomasztóbb, legemlékezetesebb műremek a zsánerén belül, és azon kívül is. Az amúgy sem túl barátságos arcú Jack Nicholson itt még félelmetesebben hat, főleg az ikonikus ajtós jelenetben, mely nemcsak szegény Shelley Duvall-t rémiszti halálra, hanem a nagyérdemű minden tagját is, de ezt csupán egy képsorozat volt a megannyi dermesztő pillanat közül, amit ez a műremek hátrahagyott. A jubileum alkalmából összeszedtünk néhány hátborzongató érdekességet a kulisszák mögül.
Az áprilisban 88. születésnapját ünneplő Jack Nicholson a Ragyogás készítése során egy ideig újra tűzoltónak érezhette magát. A háromszoros Oscar-díjas legendáról talán nem sokan tudják, de a színészkedés előtt önkéntes tűzoltóként is szolgált, így amikor a film legemlékezetesebb jelenetében baltával a kezében cafatokra kellett szednie egy ajtót, olyan könnyen hatolt át Nicholson a bejáraton, hogy a későbbi újbóli felvételek során vissza kellett fognia magát. A jelenetet végül olyan sokszor rögzítették, hogy összesen hatvan kellékajtót használtak fel hozzá.
Shelley Duvall mondhatni a kora Bella Ramsey-je volt. A színésznőt a The Last of Us sztárjához hasonlóan a közönség ahol érte, ott ütötte verbálisan vagy írásban. Pedig nem lehetne azt mondani, hogy az aggódó családanyát alakító Duvall ne tette volna bele szívét-lelkét a projektbe, bele is betegedett a forgatásba, még a haja is kihullott.
A film legikonikusabb jelenete, amikor Nicholson azt üvölti: „Here’s Johnny!”, kis híján bele se került a végső változatba, hiszen az angol rendező, Stanley Kubrick nem értette a legendás színész rögtönzött utalását a ’60-as évekbeli amerikai tévéműsorra, melynek jellegzetes szállóigéje volt ez a mondat.
Nemcsak az ajtós képsornál merített magánélete múltjából Jack Nicholson, hanem az írógépes jelenetnél is. A színész maga is próbálkozott korábban szövegírással, és a párjával több, a filmben is látható veszekedése volt az alkotói válság témájában, melyekből néhány részletet át is emelt a vászonra, hogy hitelesebb legyen a végeredmény.
Stanley Kubrick a szakmán belül eléggé ismert volt arról, hogy szereti a legjobbat kihozni magából és művéből is. Azt viszont talán már a legmaximalistább emberek is kétségbe vonnák, hogy azt a képsort, amikor Jack lépcsőn üldözi a baseballütővel felfegyverzett Wendyt, tényleg szükséges volt-e 127 alkalommal felvenni. Abból a szempontból mindenképp megérte, hogy ezzel a húzással a film bekerült a Guiness Rekordok Könyvébe, bár azóta ezt a gigantikus, 127-es számot többen is cáfolták.
A katarzis felé közelítő képsorokat, amikor Jack üldözi a fiát a labirintusban, nemcsak látni volt borzalmas élmény, hanem elkészíteni is. A stábtagok ugyanis rendre eltévedtek az óriási útvesztőben, és csak walkie-talkie-juk segítségével tudták megtalálni a kiutat a labirintusból.
A Torrance család legifjabb tagját, Dannyt alakító Danny Lloyd napjai a forgatáson hazugságban teltek. Az egyes elvetemült elméletek szerint a holdra szállást is dirigáló direktor nem akarta, hogy az élete első színészi munkáját elvállaló, mindössze hatéves kisfiú tudjon arról, milyen film készül körülötte. Llyodnak azt mondták, egy drámát forgatnak, és a színész csak évekkel később, tinédzserkorában döbbent rá, hogy a történelem egyik legjobb horrorjában szerepelt.