A világfutball pénzügyei elszabadultak, és nincs az a Michel Platini, de még Csányi Sándor sem, aki ennek gátat tudna szabni.
Csak idő kérdése, mikor születik meg az első 150-200 milliós klubváltás, holott tizennyolc éve a brazil Denilson még 30 millió dollárral lett a világ legdrágább játékosa. Manapság egy szürke középpályásért kell ennyit fizetni.
Az idei nyár legkeresettebb játékosa Paul Pogba, őt a Chelsea, a Barcelona és a ManCity ostromolja, s amelyikük biztosra szeretne menni, jobban teszi, ha kicsenget érte 100 millió eurót. Ha így lesz, többe kerül majd, mint az új Fradi- (14,5 milliárd Ft), a debreceni (12,5) és a felcsúti (4) stadion öszszesen. Normális ez? – erre az egyszerű kérdésre kerestük a választ Dénes Ferenc sportközgazdásszal.
Ér valaki ennyit?
Ér. A tévéközvetítésekből, az orosz és közel-keleti tulajdonosok jóvoltából, megnövekvő bevételeikből a kluboknál rendelkezésre áll a szükséges összeg. A tehetség korlátozott számban van jelen, aki a legjobbakat akarja, sokat kell fizetnie. A piaci verseny felsrófolja az árat. És mindez még fokozódik, ahogy az észak-amerikai, kínai szereplők megjelennek.
A FIFA pénzügyi fairplay-szabályzata miért nem tud gátat szabni a hihetetlen kiadásoknak? Nem kellene bevezetni a fizetési sapkát?
Nem, mert a klubok nem sértik meg az előírásokat. A fizetési sapkával az a gond, hogy alsó korlátot is feltételez. Az észak-amerikai ligákban azért működik, mert az utolsó helyezett csapat is sok millióból gazdálkodik, kiegyenlítettebbek az erőviszonyok.
Hova vezet mindez? Csak a leggazdagabbak rúgnak így labdába.
A BL-t is már csak ugyanaz a hat-nyolc csapat tudja megnyerni évek óta. Érdekes folyamatok zajlanak a fociban, elképzelhető, hogy tényleg megalakul egy európai elitliga.
Mi lesz a többiekkel? Egy belga bajnokira ki lesz kíváncsi?
Mifelénk súlyos gond, hogy a minőség bűvöletében élünk, ám a futball közösségi élmény. Dortmundban akkor is telt ház van, ha a 12. helyen áll.
