Amióta hazatért, mást sem csinál Berki Krisztián, mint egyik tévéből a másikba igyekszik, közben pedig fogadja a járókelők gratulációját. Aranyérmét a zsebében hordozza, hogy érezze: megvan, nem veszett el.
Berki Krisztián szerényen húzza elő zsebéből a világ legcsodálatosabb érmét, amely nem csak súlyánál fogva tekintélyt parancsoló... A 27 éves, csupa izom fiatalember olyan gyengéden hajtogatja ki a nyakba akasztó szalagból a medált, hogy könny szökik a körülötte állók szemébe. Mindez a Hír Tv épülete előtt zajlik, ahova lapunk is elkísérte a világ legjobb tornászát, azt követően, hogy az MTVA-ban már letudta a feladatát, ott egy élő műsor vendége volt.– Most erről szól az életem – mondja mosolyogva Krisztián –, ahova csak tudok, oda elmegyek.A végtelenül szerény tornász most már felszabadultan beszél a Londonban történtekről.
– A selejtezőt azért rontottam el, mert magával ragadott a hatalmas olimpiai forgatag – meséli. – Ezután a döntőig bezárkóztam, mentálisan kellett összeszednem magam.
Első gondolata a végtelen boldogság volt. Az eszébe sem jutott, hogy a 2008-as olimpiára nem jutott ki, majd egy sérülés miatt nézőként sem lehetett ott Pekingben.– Csak jó érzéseim voltak – folytatja. – Hogy elértem azt, amiért gyerekkorom óta küzdöttem, hogy ott volt előttem a lehetőség, és élni tudtam vele. Szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit imádok, ez óriási áldás. A 2008-as olimpia miatt nem éreztem revánsot, a sors így akarta, nekem nagyon nem kellett ott lennem, talán azért, mert most értem meg egy ekkora feladatra.
Arra, hogy egzisztenciálisan mennyivel többet ér egy arany, mint bármelyik más érem, még nem gondolt.
– A dicsőség sokkal fontosabb, mint a pénz – mondja. – Persze tudom, hogy 35 éves korom után kapom majd az olimpiai bajnoki életjáradékot, és ez biztonságot ad. Én azonban máshogy akarok gondoskodni a jövőmről, tovább tanulok. De a tornát sem hagyom abba, a 2016-os olimpiáig folytatom, és az addigi világ- és Európa-bajnokságok is motiválnak, maradt még célom bőven.
Krisztián minden gratulációt széles, de visszafogott mosollyal köszön meg. Szerénysége a legnagyobbaké, ő tényleg olyan sportágban nyert olimpiát, amelyben elképesztően sokat kell dolgozni. Hányszor és hányszor marta le a ló a tenyeréről a bőrt, milyen sokat volt sérült, hol a válla, a bokája, a csuklója. De ezek sem rettentik el a folytatástól.– Csak az olyan mértékű fájdalom miatt hagynám abba, amely a civil életben is akadályoz – mondja. – A sima tornászfájdalmakat legyűröm.
A folytatás a magánéletét is befolyásolja, hiszen párjával, Gál Máriával már szívesen összekötnék az életüket.– Szeretnénk összeházasodni, de a részleteket nem tudjuk még – mondja Krisztián. – A babakérdés is sok mindentől függ még. Hiszen a torna mellett alig látnám a gyermekemet, nem akarom, hogy a tévéből ismerjen, viszont nem szeretnék idős szülő lenni, aki nem tud részt venni a saját gyereke mindennapjaiban.
Egy viszont biztos: Krisztián januárig nem megy tornaterembe, ami jelzi, az elmúlt tíz év mentálisan kimerítette. – Kondizni, futni fogok, de edzeni nem. Az izomzatomnak biztos nem tesz jót a hosszabb pihenő, egy-egy verseny után mindig átalakul a testem már csak attól a tudattól is, hogy vége van egy nagy menetelésnek – magyarázza. – Nyilván most is felugrik pár kiló, de nem érdekel. Annyira szükségem van a pihenésre, hogy most nem izgatom magam emiatt. Fújnom kell egy nagyobbat, hogy aztán megint belekezdjek a hajtásba, az élet nem áll meg...
