"Minden olyan kusza" – A legfájdalmasabb szavak: Bodrogi Gyula szíve összetört Voith Ági halála után

Voith Ági maga volt a derű, az élet: a Nő, aki játékos könnyedséggel énekelte be magát az ember szívébe: „Engem nem lehet elfelejteni…” Bodrogi Gyula és a színésznő soha nem bontották fel a házasságukat. A két ember örök barátsága elválaszthatatlan kötelékként volt jelen az életükben. Bodrogi Gyulával a hot! magazin készített interjút. 

• Bodrogi Gyula felesége, Voith Ági képtelen volt legyőzni a betegségét
• A Nemzet Színésze, Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari díjas színész, rendező, érdemes és kiváló művész és felesége 1972-ben házasodtak össze
• Bodrogi Gyulának és Voith Áginak egy közös gyermeke született 1973-ban, akit Ádámnak neveztek el
• Az első napokban Bodrogi Gyula gyermekével sem beszélt a tragédiáról
• Voith Ági temetésére 2026. február 19-én, 14:30 perckor kerül sor, a Farkasréti temetőben

Bodrogi Gyula: „Sok mindent mondanék még neki”

Bodrogi Gyula az öltözőben vár. Hallom, ahogyan mondja: „Lassan itt lesz az újságíró”. Éppen csak befejezi a mondatot, a következő pillanatban már találkozik a tekintetünk. Azonnal arról kezdünk el beszélgetni, hogy milyen különös kapcsolat is volt az övék: két ember, akik az életük szenvedéllyel teli szakaszát lezárták ugyan, de elválni nem tudtak – írja a hot! magazin. 

„Nem!” – erősíti meg megtört hangon a színművész. „Nagyon közel van mindaz, ami történt. Nehezen tud az ember szépen, összefüggésében beszélni vagy értelmezni azt, ami most velem történik. Csak csaponganak a fejemben a gondolatok, a múlt, az emlékek.”

A színész még nem akarja elfogadni Voith Ági halálát

Salgótarjánban találkozunk, a művelődési ház öltözőjében. Mága Zoltán újévi koncertje kapcsán érkezett a városba. Nézem őt, ahogyan kissé görnyedt háttal, kényelmesen elhelyezkedve a fotelben, mosolyra húzza a száját – mert az emlékek ott sorakoznak, és kéretlenül is rátörik az ajtót.

„Még nem akarom elhinni! Most is szeretném felhívni telefonon, hogy elmondjam neki, egy kicsit nevetgélve, hogy már itt vagyunk Salgótarjánban.” 

„Minden olyan kusza, és furcsa összefüggésben kerül most elém. Csak azt tudom mondani, hogy hiányzik.”

A hírek arról szóltak, hogy méltósággal viselt, hosszú betegség után Voith Ági örökre lehunyta a szemét. Ő maga azonban soha nem akart még csak beszélni sem arról, hogy milyen harcot vív, és mindez mennyire viseli meg. 

„Ági beteg volt, de a betegség az arra való, hogy az ember kigyógyuljon belőle.”

A művész mondatai befejezetlenek maradnak. Nem hajlandó kimondani azt, amin már nem lehet változtatni, és a múlt idő nem formálódik szavakká. Tudja, hogy ezzel ő maga is csak megerősítené a végérvényes és fájdalmas valóságot. Azt sem titkolja, hogy nem tudná megmondani, mi volt az első gondolata, amikor megtudta a hírt.

Bodrogi Gyula képtelen múlt időben beszélni Voith Ágiról

„Nem tudom.”

„Egyelőre még „van”, még mondani szeretnék neki dolgokat. Napi kapcsolatban voltunk. Egy része ennek a kapcsolatnak kifáradt, de egy teljesen jó barátsággá alakult... Nem lenne kedvem most valami szép emléket felidézni, de ez, hogy ennyit beszélünk róla, azt igazolja, hogy vele vagyunk, ő pedig velünk van. Folytassuk egy hónap múlva!”

A szavak nyomasztó súlya lassan rátelepszik a beszélgetésre... Fájdalmasan sötét és néma a nézőtér. Szinte tapintani lehet a csendet. A függöny meglebben, éppen csak annyira, hogy a törékeny lélek előléphessen a takarásból. A dal felcsendül: „Engem nem lehet elfelejteni…” Voith Áginak szól a taps.