Voith Ági maga volt a derű, az élet: a Nő, aki játékos könnyedséggel énekelte be magát az ember szívébe: „Engem nem lehet elfelejteni…” Bodrogi Gyula és a színésznő soha nem bontották fel a házasságukat. A két ember örök barátsága elválaszthatatlan kötelékként volt jelen az életükben. Bodrogi Gyulával a hot! magazin készített interjút.

Bodrogi Gyula az öltözőben vár. Hallom, ahogyan mondja: „Lassan itt lesz az újságíró”. Éppen csak befejezi a mondatot, a következő pillanatban már találkozik a tekintetünk. Azonnal arról kezdünk el beszélgetni, hogy milyen különös kapcsolat is volt az övék: két ember, akik az életük szenvedéllyel teli szakaszát lezárták ugyan, de elválni nem tudtak – írja a hot! magazin.
„Nem!” – erősíti meg megtört hangon a színművész. „Nagyon közel van mindaz, ami történt. Nehezen tud az ember szépen, összefüggésében beszélni vagy értelmezni azt, ami most velem történik. Csak csaponganak a fejemben a gondolatok, a múlt, az emlékek.”

Salgótarjánban találkozunk, a művelődési ház öltözőjében. Mága Zoltán újévi koncertje kapcsán érkezett a városba. Nézem őt, ahogyan kissé görnyedt háttal, kényelmesen elhelyezkedve a fotelben, mosolyra húzza a száját – mert az emlékek ott sorakoznak, és kéretlenül is rátörik az ajtót.
„Még nem akarom elhinni! Most is szeretném felhívni telefonon, hogy elmondjam neki, egy kicsit nevetgélve, hogy már itt vagyunk Salgótarjánban.”
Sok mindent mondanék még neki, csak nincs itt...
„Minden olyan kusza, és furcsa összefüggésben kerül most elém. Csak azt tudom mondani, hogy hiányzik.”
A hírek arról szóltak, hogy méltósággal viselt, hosszú betegség után Voith Ági örökre lehunyta a szemét. Ő maga azonban soha nem akart még csak beszélni sem arról, hogy milyen harcot vív, és mindez mennyire viseli meg.
„Ági beteg volt, de a betegség az arra való, hogy az ember kigyógyuljon belőle.”
Egész addig, amíg nem kezdett el fájni a lába, nem is panaszkodott, de még azt is nagyon jól viselte.

A művész mondatai befejezetlenek maradnak. Nem hajlandó kimondani azt, amin már nem lehet változtatni, és a múlt idő nem formálódik szavakká. Tudja, hogy ezzel ő maga is csak megerősítené a végérvényes és fájdalmas valóságot. Azt sem titkolja, hogy nem tudná megmondani, mi volt az első gondolata, amikor megtudta a hírt.
„Nem tudom.”
Ehhez kell egy kis idő, mert még nem hiszem el. Egyelőre nincs olyan gondolatom, hogy „volt”.
„Egyelőre még „van”, még mondani szeretnék neki dolgokat. Napi kapcsolatban voltunk. Egy része ennek a kapcsolatnak kifáradt, de egy teljesen jó barátsággá alakult... Nem lenne kedvem most valami szép emléket felidézni, de ez, hogy ennyit beszélünk róla, azt igazolja, hogy vele vagyunk, ő pedig velünk van. Folytassuk egy hónap múlva!”
A szavak nyomasztó súlya lassan rátelepszik a beszélgetésre... Fájdalmasan sötét és néma a nézőtér. Szinte tapintani lehet a csendet. A függöny meglebben, éppen csak annyira, hogy a törékeny lélek előléphessen a takarásból. A dal felcsendül: „Engem nem lehet elfelejteni…” Voith Áginak szól a taps.
Bodrogi Gyula elmesélte, hogy a Szomorú vasárnapot játszotta, amikor az édesanyja meghalt. Amikor a darabban ahhoz a részhez ért, amiben a zongorista az édesanyját emlegeti, nem tudott tovább játszani – időre volt szüksége, hogy újra képes legyen megszólalni.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.