Kern András: „Összességében jó és érdekes volt ez az élet”

• Kern András őszinte visszatekintése gyerekkorára és pályájának meghatározó állomásaira.
• A művész gondolatai alkotói természetéről, szakmai kihívásokról és emberi kapcsolatokról.
• Érzelmei és reflexiói az idő múlásáról és saját életútjának értékeléséről.

Öntörvényű természet, és kevés embert enged közel magához. A film­jeivel és a szerepeivel mégis örökre belopta magát a közönség és a rajongók szívébe. Kern András élete és pályája során számos díjat nyert. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész most a legmélyebb érzéseiről vallott a hot! magazinnak.

Kern András gyerekkorának első meghatározó élményei 

Kezdjük a gyerekkorával...

„És meséljem el megint az egész életemet?”

Egyszer mesélte, hogy hatéves volt, amikor elsétált a szüleivel a Vígszínház épülete előtt, és szinte beleszeretett. Nem sokkal később viszont már a filmvásznon találta magát.

„A Vígszínház környékén laktunk... Másrészt napközis gyerek voltam. Nyáron természetesen nem volt iskola, én pedig a Margit-szigeten voltam egy nyári táborban. Oda jöttek el filmesek, akik gyerekszereplőt kerestek egy filmbe.” 

Aztán az élet úgy hozta, hogy nem tudott menni a rendezői szakra. Amikor egy darabban benne van, akkor óhatatlanul kibújik önből a rendező?

„Néha igen. Persze próbálom úgy alakítani, hogy ez ne így legyen, már csak azért sem, mert ilyenkor bizonyos rendezők nem nagyon boldogok, és ez rossz hangulatot kelt.

A színész alkotói temperamentuma és szakmai vívódásai 

Nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet önt rendezni. Könnyen dolgozik együtt a kollégáival?

„Sokszor igen, sokszor nem.”

És amikor nem, az miben nyilvánul meg?

„Veszekedésekben. A rendező nagyon akar valamit, meg persze én is. És ha egyik sem enged, abból veszekedés lesz, de azért ez ritka. Kicsit akaratos vagyok. Ráadásul én is mindig ugyanazt a művet akarom készíteni. Vannak, akik nálam sokkal jobban értik, és időnként olyan különösen, olyan avantgárd módon közelítik meg a nézőt, hogy az egyáltalán nem érti, mit is akar mondani a rendező, miről is szól a film. Én viszont szeretem azt, ha lehet érteni, ugyanakkor nem szeretem a nagyon egyszerű és olcsó sikerfilmet. Mert annál meg az az érzésem, hogy nem elég szép, nem elég jó.”

Viszont a filmjei eléggé közérthetőek, és szinte hétköznapi problémákkal szembesítik az embert. Mit szeret jobban, játszani vagy rendezni?

„Mindkettőt. Mindig rendezőnek készültem, mert számomra fiatalon az volt az érdekes, hogyan készül a film. Érdekes, bohém és vagány dolog, hogy egy filmszínész mászkál egy városban, és különböző helyszíneken különböző jeleneteket forgat. A filmben tényleg van valami „vagány” dolog, ami nekem is mindig tetszett.”

Tulajdonképpen ez a vagányság vonzotta a pályához? Vagy az önkifejezés? 

„Az önkifejezés nagy divat volt akkoriban is. Jól lehetett vele csajozni is, bár nekem az eleinte nem nagyon sikerült. Az önkifejezés... Akkor voltak főiskolások azok a filmesek, akik később szerzői filmeket csináltak. Sándor Pa­li­val azóta is jóban vagyok, de megismertem Szabó Pistát, Gazdag Gyulát, Elek Juditot és Jancsó Miklóst is. Amikor ők művészfilmet készítettek, akkor azok mindig nagyon önkifejezőek voltak, de jól! Aztán később rájöttem, hogy az önkifejezésnek nem kell mindig mindenben benne lennie. Az első filmrendezésem, a Sztra­csa­tel­la például egy jó közönségfilm volt, azt hiszem, nem pedig egy művészi, érthetetlen valami.”

„Nem szoktam összeveszni emberekkel”

Milyen a viszonya a fiatalabb generációval?

„Jó, de nem olyan közeli, mint azokkal, akikkel éppen együtt dolgozom. De ezek valójában munkabarátságok, és amikor vége lesz egy közös munkának, ezek el is tünedeznek, hacsak nem lesz az ember véletlenül jó barátjává egy egész másik korosztályból való embernek. Ez viszont ritkán történik meg az én koromban.”

Egyébként könnyen barátkozik? Vagy inkább meghúzza a határokat, és nehezen enged közel magához embereket?

„Azt hiszem, inkább a második. Kevés barátom van. Egyrészt már sokan meg is haltak közülük, másrészt összevesztünk vagy eltávolodtunk egymás életéből. De ez mindig így volt.

Amikor egy barátság meghal az életében, szokott arra törekedni, hogy azt rendbe hozza? Vagy úgy van vele, hogy amit el kell engedni, azt engedjük el? Tud bocsánatot kérni?

„Nehezen, de tudok. Egyébként kicsit haragtartó vagyok. Nem szoktam összeveszni emberekkel, de ha épp összeveszünk, akkor az elég hosszúra tud sikerülni. Sándor Palival nyolc évig nem beszéltünk egymással, de aztán visszajött a barátság. Elismerem, vannak hosszú haragok az életemben.”

Mit üzen Kern András az élet nagy kérdéseiről? 

Lassan elcsendesülnek önben a dolgok? 

„Talán azért, mert egy kicsit már érzem, hogy nagyon múlnak az évek. Ami nagy kár, mert összességében jó és érdekes volt ez az élet!”

Mennyire dühíti fel, hogy nem tehet semmit az elmúlás ellen?

„Valóban volt, hogy ezt éreztem, de lassan csendesülök. Most már azért nem annyira dühöt érzek, mint inkább belenyugvást.

Sokan azt mondják, arra kell gondolni, hogy mennyi mindent történt, mi lett velem. Ilyenkor néha eszembe jutnak régi történetek, vagy nosztalgiázom, bár Esterházy Péter is valahol azt írta, hogy a nosztalgiázásnak azért nincs sok értelme, mert csak visszahúzza az embert, nem visz előre.”

A filmen és a színházon kívül mi teszi igazán boldoggá?

„Pillanatok. Élmények. Jó volt a sportuszodában szerelmesnek lenni. Megtanulni úszni a Csillaghegyi strandon. Jó volt nyaralni a balatonföldvári kempingben, ahol egy osztálytársammal voltunk egy sátorban, és a mellettünk lévő sátorban valaki éppen elveszítette a szüzességét. Minket pedig tizenkét évesen ez rádöbbentett arra, hogy mi történik, hiszen még nem voltunk benne egészen biztosak, hogy is van ez az egész. Vagy amikor egy nagy színész egy szerepem kapcsán azt mondta: „Ebben nagyon jó leszel!” De imádom tizedszer újranézni, hogy Al Pacino hogyan játszik az Álmatlanság című filmben, mert finoman, okosan és gondosan viszi végig a karakterét, világszínvonalon. Könnyű neki – ő a világszínvonal.”

Az interjú során megemlítette, hogy nehezen szembesül azzal, hogy véges az időnk. Ha most ez lenne az utolsó beszélgetés az életében, mit üzenne az olvasóknak?

„Legyenek jókedvűek, jókedvből valahogy mindig olyan kevés van.”