Reggelire brutális kalóriabomba, ebédre egy kis piknik, vacsorára kocsmatúra változatos ízvilágú sörökkel. Az ír főváros ezt kínálja az enni-inni, és bulizni vágyó turistáknak.
Dublint bemutató sorozatunk első részében tisztáztuk, hogy mire érdemes odafigyelni, amikor az ír fővárosba igyekszünk, illetve, hogy egészen pontosan hogyan juthatunk el oda, és hol hajthatjuk álomra a fejünket. Soron következő epizódunkban az immáron kipihent, ellenben éhes és szomjas dublini turistákhoz szólunk. Mert bár rengeteg érdekes látnivaló és kulturális érték is fellelhető a városban, nincsenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a többség a híres-neves pubok, remek sörök és fergeteges kocsmahangulat – ezt a helyiek craic-nek nevezik – miatt jön el ide.
Első körben gyorsan tudjuk le az étkezési lehetőségeket. A Dublinban töltött vakációnk minden napja egy brutális fogással, a full Irish breakfast névre hallgató egytálétellel indult. Máshol ez a tükörtojásból, szószban úszó babból, sült szalonnából, kolbászokból, hurkákból, rösztiből és párolt gombából álló étel simán elmenne ebédnek vagy vacsorának, itt így indul a reggel. Elég árulkodó a kiadósságával kapcsolatban, hogy a legtöbb helyen ez a fogás egész nap rendelhető. A reggeli kalóriabombát pirítóssal és erős, tejes fekete teával támogatják meg. Ára olyan 5-10 euró között mozog, és a legtöbb pubban hozzájuthatunk. Előnye, hogy estig garantáltan nem éhezünk meg – kispénzű turistáknak remek spórolási lehetőség!
Az O'Connell streeten, a Joyce szobor mögötti Kylemore-ban, ami kis szerényen azt tartja magáról, hogy Írország legjobb reggelijét árulja, magunk válogathatjuk össze, hogy mi kerüljön az ír reggeli összetevőiből a tányérunkra. (A négy összetevős például 4.95 euróba kerül, két pirítós és egy kis kancsó tea is jár mellé.) Mi is kipróbáltuk, és bár legjobbnak semmiképp sem mondanánk, a választás szabadsága viszont igen szimpatikus volt a pubok egyen-kínálata után.
Ha már a puboknál tartunk: a nagy piálás (erről mindjárt) mellé nagy zabálást is rendezhetünk. Ez még akkor is igaz, ha csak egy kis salátát vagy szendvicset kapnánk be a szállónk aljában található étteremben, mielőtt kocsmatúrára indulnánk. Az adagok – legalábbis az O'Shea's-ben biztosan – hatalmasak, legyen szó Cézár-salátáról, baconös-paradicsomos „kis" szendvicskékről, a klasszikus fish and chipsről, vagy a pörkölt helyi változatáról, az irish stew-ról. Ez utóbbi nagyon hasonlít egy sűrű ragulevesre, hatalmas hús-, zöldség- és krumplidarabokkal, nekünk bejött.
A tenger közelsége miatt nemcsak a fish and chips, de más halételek – például az osztriga és egyéb herkentyűk – is nagy népszerűségnek örvendenek. Mi egy húszeurós, kétszemélyes haltálra neveztünk be Howth kikötőjébe tett kirándulásunkkor, és nem csalódtuk, minden friss volt és szuperfinom. A desszertek kipróbálására sajnos esélytelen volt, hogy hely maradjon a gyomrunkban, de akiknek ez is belefért, azok a Queen of tarts-ra esküsznek a dublini várral szemben, mint tökéletes süti-lelőhely.
Átlagosan egyébként az előételek, saláták és szendvicsek 4-6, a főételek 10 euró körül voltak. Persze nem a legelegánsabb helyekre ültünk be, de a pubokban nagyjából ennyiért már jól lehetett lakni. Túl jól. Aki egy picit spórolna, vagy csak egyszerűen imád piknikezni, annak az egymástól kőhajításnyi távolsága fekvő Spar élelmiszerboltokat ajánljuk. A legtöbb belvárosi egységükben melegkonyha és nagy salátakínálat is van – népszerűségüket jól jelzi, hogy a St. Stephen's Green-nél található boltban több helyi tisztviselő állt sorba az ebédjéért, mint turista.
Innen műanyag dobozban gombás szósszal nyakon öntött marhahús pogácsákat, párolt zöldséget és tepsis burgonyát zsákmányoltunk fejenként hat euróért – az a tippem, hogy a környékbeli éttermekbe körülbelül kávézni ülhettünk volna be ennyiért. (Átlagosan egyébként 2 euró körül volt az olcsóbb helyeken a kávé.) Szóval piknikezni nemcsak hangulatos, de pénztárcabarát is.
Mivel az északi oldalon az O'Shea's nevű pub és szálló vendégszeretetét élveztük, egyértelmű volt, hogy kocsmatúránkat itt kezdjük, és innen haladunk dél – vagyis a legendás Temple Bar negyed – felé. Az egy idő után már a törzshelyünknek mondható helyen este 9.30-tól minden nap élőzene szólt, a fogások méretéről már esett szó, az italok pedig egy fokkal olcsóbbak voltak a belvárosi áraknál. Ez körülbelül azt jelentette, hogy a Temple Bar kocsmáiban öt euróba került egy pint sör vagy cider, itt már fejenként 4.60-ból megúsztunk egy Guinnesst. Jó tudni, hogy az írek nem annyira szeretik nagy dobra verni mennyibe kerülnek az italok: a legtöbb helyen csak a bejárati ajtónál kitéve láttunk árakat, és bent már csak a fajtákat nagy betűkkel kiírva ár nélkül. Ja, és még valami: este 11 után drágábbak az italok, erre figyeljenek oda!
Még mindig az északi oldalon, de a Liffey folyóhoz egy kicsit közelebb esik a Jervis és a St. Mary street sarkán található The Church. Egy protestáns templomból alakították ki a pubot és éttermet is magába foglaló helyet. Elsőre egy cseppet túl trendinek, és kevésbé a mi pénztárcánkhoz szabottnak tűnt, de ahogy beléptünk minden kétségünk elmúlt. Egyrészt annyira szürreális volt, hogy egy légtérben bárpultot, kivetítőn foci Eb-t, és egy templomi orgonát látunk, hogy a kíváncsiságunk egy csapásra nagyobb lett, mint a zavarunk.
Másrészt pedig rá kellett jönnünk, hogy Dublinban – az élelmiszerboltokat, és a nagyon elit helyeket leszámítva – nagyjából öteurós összegért tudunk sörhöz jutni, legyen az egy sötét luk, vagy momentán egy gyóntatószéknek tűnő beszögellés a templomkocsmában. Itt egyébként a Bulmers névre hallgató cidert kóstoltuk meg, ami szerencsére egy kicsit sem hasonlít az itthon kapható édes gyümölcsös szörnyűségekre.
A karakteres ízű almasör felhörpintése után a Ha'penny Bridgen átkelve a Temple Bar negyedben találtuk magunkat. Itt először a negyed leghíresebb műintézményébe, a környékkel azonos nevet viselő The Temple Bar pubba néztünk be. Virágos belső udvar, rengeteg ember és élőzene fogadott. Sokan óva intettek tőle, hogy a turistaáradat miatt nem érdemes még csak a lábunkat se betenni. Örülök, hogy nem hallgattam rájuk: igaz, hogy nagyüzemi a hely, abból viszont a leghangulatosabb fajta.
A hídépítés jobban ment
Az ikonikus Ha'penny Bridge-t 1816-ban emelték, hogy kiváltsák vele a Liffey-n közlekedő kompot. A hidat az a Harland and Wolff cég építette, akik a Titanicot is. Ez a munkájuk tartósabbnak bizonyult: emberek ezrei igyekeznek át rajta a Temple Bar irányába, és még mindig biztonságosan áll.
forrás: Your guide to Temple Bar – Dublin's cultural quarter című ingyenes kiadvány, amihez bármelyik helyi kocsmában hozzájuthatunk.
A The Temple Bar-ban a Guinnesst és a Murphy's-t hasonlítottuk össze, nekem egyértelműen ez utóbbi ízlett jobban. Az a jó egyébként az ír sörökben, hogy mindegyik egy kicsit más, ezért még egy olyan kontár műkedvelő mint én, is tud különbséget tenni az ízek között, és kedvencet választani magának.
Ezt követően a százhúsz éves épületben található Farrington's-t néztük meg magunknak, és lássanak csodát: itt is élőzene fogadott. Egy úriember gitározott régi U2 számokat – kifejezetten stílszerű és hangulatos volt. Bár ez a kocsma a rengetegféle sörkülönlegességével hirdeti magát, mi whiskeyt kértünk. A Bushmill's volt akciós – 4 euró – úgyhogy ilyet ittunk. A sokféle sör és az akciós whiskey mellett a helyet is érdemes kicsit szemügyre venni: a pubban Viktória-korabeli berendezési tárgyak találhatóak.
A Temple Bar születése
1981-ben a városi közlekedési társaság nagy területeket vásárolt fel a negyedben azzal a céllal, hogy egy óriási buszpályaudvart építsenek a város szívében. Amíg a különböző engedélyekre vártak, az itt található épületeket olcsón kiadták művészeknek és zenészeknek. Erős közösséggé kovácsolódtak az itt lakók, egyre több kávézó, butik, lemezbolt és bár nyílt a környéken. A helyi közösség erős érdekérvényesítő képessége miatt végül a buszdepó terve elbukott, a bulinegyed pedig felvirágzott.
forrás: Your guide to Temple Bar – Dublin's cultural quarter című ingyenes kiadvány, amihez bármelyik helyi kocsmában hozzájuthatunk.
Túránkat az egyik legnyüzsgőbb helyen, a The Quay's-ben fejeztük be. Kis híján elment a bátorságunk a bemeneteltől, annyian voltak, és annyira buliztak odabenn. Aztán átvágtunk a tömegen, és a pub hátsó részében kifejezetten kényelmesen el lehetett férni – úgy tűnt, hogy a tömeget itt is az élőzene generálta.
Mivel ide már tizenegy után keveredtünk, jobban a zsebünkbe kellett nyúlni, de megérte: vaskos, barna sörök hazája ide vagy oda, az itt vásárolt, ízében kicsit bodzás-gyümölcsös Smithwick's Pale Ale vitte nálam a pálmát. Hazafele indulva még a The Auld Dubliner és az Oliver St John Gogarty's kocsmákkal szemeztünk, de aztán a végkimerültség határán inkább a saját kis pubunk felé vettük az irányt.
Evett, ivott, jót mulatott, de azért ennél többet várna egy városlátogatástól? Mi is így vagyunk vele, ezért igyekeztünk a lehető legtöbb fizetős és ingyenes látnivalót egyaránt megnézni az ír fővárosban. Sorozatunk következő részében ezekre derül fény.