Nagy Kriszta Tereskova elhatározta, megírja a következő végrendeletét: ha nem állítják ki életében a Magyar Nemzeti Galériában, megtiltja, hogy halála után ezt megtegyék.
Tereskova vélhetően sokakat megbotránkoztató végrendeletével a mindenkori Magyarországnak üzen.
– Korábban már végrendelkeztem arról, hogy az életemben el nem adott képeimet halálom után el kell égetni. Valamikor 2000 elején volt egy Mint a halál címû kiállításom. Ott ki is tettem a végrendeletemet. De most eljött az ideje, hogy kibővítsem egy olyan ponttal, amelyben megtiltom, hogy ez az ország halálom után kiállítsa a műveimet a Nemzeti Múzeumban, ha életemben ezt nem tette meg – fakadt ki Tereskova.
A kortárs képzőművész fejében akkor állt össze ez a gondolatsor, amikor múlt hét végén meglátta a Nemzeti Galéria előtt kígyózó hatalmas sorokat az El Kazovszkij-kiállítás alkalmából.
– A tárlat utolsó napján is őrületes tömeg volt bent abban a hatalmas térben, de még az épület előtt is tekergőztek a sorok. Felháborít roppantul, hogy El Kazovszkij csak azután állíthat ki a Nemzeti Galériában, hogy már szétoszlott a teteme. Gyűlölöm ezt a tipikusan magyar kultúrpolitikát, hogy csak azután csinálunk sztárt valakiből, ha már meghalt. Fel nem foghatom, miért nem akar ez az ország élő sztárokat, ahogyan a többi állam teszi. Nem a jelenlegi kultúrpolitikáról beszélek, hanem a mindenkori magyar kortárs művészekhez való tipikus itthoni hozzáállásról. Halásosan undorító dolognak tartom, hogy van egy művész, aki kapott az istentől tehetséget, szétdolgozza magát, de a kora nem adja meg a neki járó tiszteletet és szeretetet. Ezért van az, hogy ezek a művészek sokkal korábban meghalnak, mint kellene. Ezzel a művészt tulajdonképpen megöli a kora. És miután megölte, vidáman ugrándozik a sírján. Majd zászlót varrnak a nevéből, és hatalmas pénzek vándorolnak a képei révén egyik zsebből a másikba – mondja Nagy Kriszta, hozzátéve, hogy valakire nagyon haragszik emiatt, de pontosan nem tudja, kire.
– Talán az emberekre haragszom, akik nem szerették a művészt akkor, amikor élt. Talán azokra az emberekre haragszom, akik most ott vártak a sorukra a múzeum előtt, mert én nem emlékszem rájuk El Kazovszkij kiállításmegnyitóiról, ahol ott voltam. Ők hol voltak, kérdezem én. Vagy azokra haragszom, akik nem mondták el időben a most sorban állóknak, hogy létezik egy El Kazovszkij, aki érdemes arra, hogy kiállítson a Magyar Nemzeti Galériában. És azok irányítják Magyarország kultúrpolitikáját. Én most nem a politikai rendszereknek üzenek, hanem a mindenkori Magyarországnak – szögezte le végezetül Tereskova.
