Béres Ilona ötven éve diplomázott az akkori Színművészeti Főiskolán, de még mindig heves szívdobogás fogja el, ha belép a Vass utcai épületbe. Azt mondja, élete legboldogabb napja volt, amikor felvették.
Azt mondja, a szakma szeretete tartja még mindig a pályán, pedig nem volt könnyű dolga, sőt! Béres Ilona Kossuth-díjas színésznő azon művészek közé tartozik, akik sosem hunyászkodtak meg egy szerepért, hittel és szívvel mentek előre, és ha valami nem tetszett, akkor egyszerűen továbbálltak. Még akkor is, ha azt sem tudták, hova mennek. A színésznővel a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanévnyitóján beszélgettünk.
– Ma itt, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kint állt az ünnepeltekkel, a legendás osztályának tagjaival a pályakezdő színészek fürkésző szemei előtt, és átvette az Aranydiplomáját. Milyen érzés volt?
– Megtisztelő és megható egyben. Kalandos életút van mögöttem, sok mindent láttam ebben a szakmában, tehetséges embereket éppúgy, mint felelőtleneket. Sokszor voltam elkeseredve, de az sosem jutott eszembe, hogy hátat fordítsak a szerelemmel szeretett szakmámnak. Így hát, válaszolva a kérdésére, boldog voltam, hogy felköszöntötte a legendás osztályunkat, köztük engem is az iskola. Jólesik az elismerés. A fiatalok pedig… (sóhajt egy nagyot) imádom őket! Szeretem a lendületüket, a tüzet a szemükben, szeretem, hogy szeretnek élni, jó őket nézni. Remélem, gyönyörű pályájuk lesz! Mondjuk azért meg is kell dolgozni, keményen.
– 1964-ben tizenhárman végeztek Pártos Géza osztályában, most kilencen voltak itt.
– Dobos Ildikó, Halász Judit, Izsóf Vilmos, Kis Endre, Somhegyi György, Szegedi Erika, Tordai Teri, Újlaky László és én, mi maradtunk. Őszinte és mély barátság köt minket össze.
– Azt beszélik, hogy az önök osztálya tényleg kivételesen összetartó társaság volt, és a mai napig az. Hogy és mikor alakult ki ez a különleges kötődés?
– Mindjárt az első évben. Keleti Márton Esős vasárnap című filmjébe kerestek diákszereplőket, és minket kértek fel. Fantasztikus volt, hogy bár kezdők voltunk, még attól sem kellett rettegnünk, hogy magunkra maradunk idegen színészekkel, hiszen egyszerre vittek minket. Életre szóló kötelék alakult ki közöttünk. A mai napig heti rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot egymással.
– Ha egyetlen kedves vagy valamiért különleges szerepéről kellene mesélnie, melyik lenne az?
– Számos jó szerepet játszottam el, ebben szerencsés vagyok. Van, aki azt mondja, hogy egy mázlista színésznőnek a pályafutása során legfeljebb három kiemelkedően jó szerep adatik meg. Nekem volt vagy tíz!
– Meséld el a Hátsó ajtót! – vág a beszélgetésbe Roboz Ágnes világhírű koreográfus, balettmester, mire Ilona elneveti magát:
– Igen, a legendás Hátsó ajtó... Szóval ebben a szerepben az volt az érdekes, hogy egy könnyű nőcskét alakítottam, táncoltam egy szál kombinéban. Abban az időben – 1963-ban volt a bemutató – egy kombiné látványa több volt, mint formabontó. A Vígszínházban játszottuk a darabot, és a büféslányok mesélték, hogy az előadás után sosem fogyott el annyi konyak, mint akkor. A férfiak így hűtötték le magukat.
