Nemet mondani a gyereknek – miért olyan nehéz kimondani?

Minden szülő ösztönösen és pontosan tudja, mikor vannak azok a pontok, ahol nemet kellene mondania a gyerekének. A csemete már a harmadik mesét kéri, a negyedik csokit bontaná, a boltban belekapaszkodik egy sokadik játék dobozába és visít, közben olyan arcot vág, amitől az ember azonnal megkérdőjelezi az egész szülői pályafutását. A „nem” ott ül a nyelved hegyén, mégis nehéz kimondani. Mert ez a szó valahogy sosem csak egy szó.

Nem fekete-fehér

Nemet mondani a gyereknek nem logikai kérdés, sokkal inkább érzelmi terület. Nem azért nehéz, mert nem tudjuk, hol a határ, hanem mert közben bennünk is megszólal egy csomó régi hang. Mi is úgy lettünk felnőttek, hogy gyerekkorunkban sokszor konfliktusban álltunk a szüleinkkel. Lehetünk azok a gyerekek, akinek túl sokszor mondtak nemet, vagy éppen ellenkezőleg, lehet, hogy hiányzott a szülői kontroll és úgy nőttünk fel, mindenesetre általában saját gyerekkorunkra úgy emlékszünk, mint akiknek soha nem volt beleszólása semmibe. És a mostban a hisztik vagy beszélgetések közben hirtelen már nemcsak a gyerekünknek válaszolunk, hanem a saját múltunkkal is vitatkozunk. Nehéz elengedni a saját mintáinkat, nehéz máshogy csinálni. 

Alapvetően a nemet mondás nem olyan tragikus, ahogy sok szülő megéli. A gyerekek nem úgy hallják a nemet, ahogy mi. Nekik a „nem” elutasítás helyett sok esetben inkább iránytű. Egy jelzés arról, hogy itt van valaki, aki figyel, dönt, és tartja a kereteket, vagyis biztonságot nyújt. A gyerekeknek nem az a megnyugtató, ha mindenre igent kapnak, hanem az, ha kiszámítható a világ körülöttük – még akkor is, ha ez néha csalódással jár.

Persze a „nem” önmagában ritkán működik. A gyerek idegrendszere még nem alkalmas arra, hogy egyetlen szóval lezárjon egy vágyat. Ezért lesz belőle hiszti, alkudozás, újrapróbálkozás. Ilyenkor sokszor segít, ha nem magyarázkodunk túl, de nem is zárjuk le ridegen. Ha vele maradunk az érzéseivel, végig beszéljük a dolgot újra és újra, miközben a döntést nem vonjuk vissza. Nem könnyű egyensúly, és nem is mindig sikerül.

És igen, van, hogy elcsúszunk a vékony szülői jégen. Túl élesen mondjuk a nemet. Túl fáradtan. Nincs kedvünk vitatkozni és ezért ingerültebben. Vagy épp egy határozott nemhez képest öt perccel később mégis igent mondunk. Ezek a helyzetek sosem nevelési kudarcok, sokkal inkább természetes, ösztönös emberi reakció. A nemet mondás tudománya sem egy vizsga, amin át kell menni, nem jó zsaru, rossz zsaru kérdés, hanem egy hosszú tanulási folyamat, amiben együtt bénázunk.

Nálunk például a „nem” leggyakrabban esténként bukik el. Amikor már mindenki fáradt, és a „csak még egy mese”, „még egy pohár víz”, „pisilnem kell” valahogy mindig több lesz. Van este, amikor tartom magam hozzá, magam vagyok egy hatalmas és megingathatatlan „nem”. És van, amikor egész egyszerűen nincs erőm. A gyerekem mégis tudja, hol a határ – nem azért, mert mindig ugyanúgy döntök, hanem mert közben kapcsolódunk és így a következetesség elé helyezünk egy fontos szempontot, mégpedig azt, hogy az adott helyzetet mindig közösen alakítjuk. 

Talán ez a lényeg. A „nem” korántsem fal köztünk és a gyerek között. Inkább egy ajtó, amin keresztül megtanulja, hogy a világ nem mindig enged, de attól még ő rendben van, biztonságban van, szeretjük és kiállunk mellette. Egy folyamat főszereplője, amit együtt alakítunk, és ha a végén nem is az ő akarata igazolódik, akkor is megy tovább az élet. 

Mi van a „nem” mögött? – Szülői stílusgyakorlatok

Amikor nehéz érzelmi kérdés nemet mondani a gyereknek, akkor gondoljunk arra, hogy valójában rengeteg apró technika és finom eszköz áll rendelkezésünkre, amitől nem csupán tiltás lesz a helyzetből, hanem kölcsönös tanulási helyzet, kapcsolatépítés és biztonságérzet egyaránt. 

Az egyik legérdekesebb pszichológiai megfigyelés az, hogy az egyszeri, határozott „nem” sokkal erősebb tanító eszköz, mint ha százszor megismételjük ugyanazt a szót. Egyszer kimondod, és utána már nem kell papagáj módjára ismételni – a gyerek így előbb megtanulja összekötni a nemet azzal, hogy az valóban, szilárdan azt is jelenti. 

Egy másik olyan dolog, amit sok szülő nem gondol végig, hogy a „nem” mellé egy kis magyarázat is csodát tehet. Nem kell hosszú előadást tartani – elég a gyerek szintjén egy egyszerű mondat arról, miért döntöttél így. Ez nem mentegetőzés, hanem közös értelmezés: segít a gyereknek megérteni a döntés hátterét, és nem csak az ítéletet hallja. 

Sőt, a „nem” akár igenné is válhat – egy másik formában. Ha például vacsora előtt édességet kér a gyerek, mondhatod azt is, hogy „Igen, kapsz édességet, de előbb egy egészséges vacsora vár.” Így a „nem” valójában irányt ad, kompromisszumot kínál és nem kizárásos alapon utasít el. A gyerek így azt tanulja meg, hogy nem minden kérése teljesülhet azonnal, de a szabályok mögött gondolkodás és együttműködés is van. 

Az is egy gyakori nevelési hiba, amikor egy „nem” helyzetet nyilvánosan, mások előtt oldunk meg. A pszichológusok szerint kerülendő, hogy megszégyenítsük a gyerekeket mások előtt, mert könnyen összekapcsolják a nemet azzal a szégyenérzettel, hogy mindez idegenek előtt történik, ahol mindenki egy kicsit másképp viselkedik, szülők is, gyerekek is. Sokkal jobb, ha egy kimondott nemet – ha tehetjük – kettesben, nyugodt környezetben mondunk el, ahol nincs közönség. Ha a helyzet megengedi, vigyük félre a gyerkőcöt és kettesben rendezzük a konfliktust. 

És végül: gyakran segít, ha úgy mondunk nemet, hogy lehetőséget adunk választásra vagy alternatívára. Ha nem lehet még egy mese, akkor mondhatjuk, hogy „Választhatsz egy apró kívánságot a hétre helyette, vagy segíthetsz kiválasztani a másnapi mesét.” Az ilyen apróságok nem gyengítik a nemet – mi több, érzékeny tanulási lehetőséget adnak, mert a gyerek érzi, hogy döntési jogköre van. 

Úgy tűnik, ez a fránya nemet mondani dolog tényleg egy komplett tudomány. De van egy alapképesség, amit tudatosítva használhatjuk jól a tiltásos helyzeteket: a „nem” ne pusztán a gyerek elutasítása legyen, hanem a világ struktúrájának bemutatása. Megmutatjuk, hogy vannak szabályok, vannak következmények, de ugyanakkor mindig marad hely a megértésre, együttérzésre és a közös gondolkodásra – és ez mind része annak a kölcsönösen elfogadott, komfortos szabályrendszernek, amit a gyerekünkkel építünk fel.