Meddig testvéri civódás és honnantól bántalmazás? – Bud Spencer és Terence Hill a gyerekszobában

Ha több gyereked van, pontosan tudod, miről beszélek. A testvéri kapcsolat olyan, mintha otthon élne egy saját gyártású Bud Spencer és Terence Hill páros – csak itt nem zongorázással és babbal végződik minden jelenet, hanem ajtócsapkodással. Hivatalos nevén testvéri konfliktus, azonban a gyakorlatban sokszor igazi háborús helyszín. 

De meddig normális ez? Hol a határ a testvéri civódás és a bántalmazás között?

A testvéri rivalizálás olyan ősi dolog, mint a „ki kapja a nagyobb szelet tortát” kérdése. A gyerekek versengenek a figyelemért, a státuszért, a játékokért, a kanapé jobbik sarkáért. És igen, a szeretetünkért is.

A veszekedés önmagában nem baj. Sőt. A konfliktuskezelés tanulható. A gyerekek így gyakorolják:

• hogyan álljanak ki magukért,
• hogyan alkudjanak,
• hogyan kérjenek bocsánatot (ha legalább morogva odasuttogják, már az is jó).

A „nem adom oda”, „én voltam itt előbb” és „ne nézz így” még a fejlődés része.

Sőt, egy bizonyos mértékig a fizikai kontakt is belefér, a testvéri konfliktus része. Egy lökés, egy párnacsata, egy túl heves Lego-vár-ostrom. Ezek még lehetnek a dinamika részei – ha nagyjából egyenlő erőviszonyok között történnek.

Amikor már nem vicces

A probléma ott kezdődik, amikor a jelenet már nem Bud Spencer-i komédia, hanem egyoldalú erődemonstráció.

Néhány jel, ami arra utal, hogy nem egyszerű civódásról van szó:

• Az egyik gyerek rendszeresen sír, fél vagy kerüli a másikat.
• Az erőviszonyok nagyon egyenlőtlenek (életkor, fizikai erő, temperamentum).
• A bántás ismétlődő és célzott.
• A „játék” után nem oldódik a feszültség, hanem marad a sértettség, a megalázottság.

A testvéri konfliktus kétoldalú. A bántalmazás viszont egyoldalú.

És ez fontos különbség.

Mert míg az egyik egy fejlődési terep, a másik hosszú távú sebeket hagyhat.

De hát testvérek, nem?

Sokszor halljuk: „Ugyan már, testvérek, majd megedződnek.”
Igen, a testvéri konfliktus valóban formál. De nem mindegy, hogyan.

Ha az egyik gyerek rendszeresen „alulmarad”, ha a másik állandóan dominál, ha a humor mögött valójában megalázás van, akkor ott már nem a természetes folyamat zajlik, hanem erőegyensúly-borulás.

A gyerekek közötti bántalmazás különösen alattomos, mert sokszor a szülő jelenléte nélkül történik. Egy összesúgás, egy gúnyos megjegyzés, egy „csak vicceltem” mögé bújtatott sértés.

És igen, sok esetben mi is nevetünk rajta. Mert kívülről tényleg komikusnak tűnik.

Csakhogy a belső élmény nem mindig az.

Mit tehet a seriff?

Az első és legfontosabb: figyelni a mintázatot. Nem egy-egy jelenetet kiragadni, hanem megvizsgálni az egész dinamikát.

• Mindkét gyerek tud nyerni és veszíteni?
• Mindkettő ki tud állni magáért?
• Vagy mindig ugyanaz sír?

Ha a testvéri konfliktus kölcsönös, akkor inkább mediátorok vagyunk, mint bírók. Segítünk megfogalmazni érzéseket:

– ezek a didaktikus mondatok sok esetben tényleg segítenek. Hosszú távon érdemes őket alkalmazni, minden egyes konfliktust átbeszélni. 

Ha viszont egyoldalú bántalmazásról van szó, ott egyértelmű határokat kell húzni. Nem relativizálni. Nem „ugyan már”-ozni. Nem elviccelni.

A gyereknek tudnia kell, hogy az otthon biztonságos tér. És hogy a testvér nem lehet a félelem forrása.

És mi van a humorral?

Őszintén? A humor életmentő.

Nálunk például bevezettük a „szünet” szót. Ha valaki kimondja, mindenki megáll. Mint egy rosszul koreografált filmben, amikor hirtelen befagy a jelenet.

Van, hogy működik. Van, hogy nem. De legalább ad egy kapaszkodót, és sokszor nevetjük el magunkat közösen rajta. 

És néha, amikor már tényleg túl sok a dráma, megkérdezem:
„Fiúk, ez most komoly, ahelyett, hogy csinálnátok egy akadálypályát a kertben a bicikliknek? (az ajánlat rész tetszés szerint behelyettesíthető)”

A cél nem a konfliktusmentesség

A cél nem az, hogy a tesók soha ne veszekedjenek. Az irreális lenne és összességében még hátráltató is a fejlődésük szempontjából. A cél az, hogy megtanuljanak együtt létezni. Hogy legyen határ. Hogy tudják, meddig lehet elmenni, konfliktusokkal és azok rendezésével. 

A testvéri kapcsolat az egyik leghosszabb kapcsolat az életükben. Mi most csak az első felvonás rendezői vagyunk. És igen, minden nap káosz van. Néha csattan az ajtó, vagy repül a párna. Ilyenkor nekünk is elegünk van.

De ha a végén még együtt ülnek a kanapén, ha egy veszekedés után képesek újra játszani, ha egyikük sem fél a másiktól — akkor jó úton járunk. A Bud Spencer–Terence Hill páros is mindig egymás mellett maradt. Csak reméljük, hogy nálunk kevesebb lesz a pofon, és több a közös tányér bab.