Ha te világgá mész, akkor én is! - Amikor anya is elindul egy bőrönddel

– Elegem van! Elmegyek innen! – közölte a nyolcévesem.
– Rendben – mondtam fáradt nyugalommal. – Segítsek pakolni?

Ekkor még nem sejtette, hogy nemcsak ő fog bőröndöt ragadni.

A világgá menősdi, mint nevelési eszköz

Valahol a gyereknevelési kézikönyvek lábjegyzetében biztos szerepel egy bekezdés: 

De arról kevesebb szó esik, mi történik akkor, amikor az anya is eljut arra a pontra, hogy szíve szerint elindulna. Nem örökre. Csak úgy. Demonstratívan. Nevelési céllal.

Mert legyünk őszinték: a „világgá megyek” nem a földrajzról szól. Hanem határokról. Frusztrációról. Figyelemről. Arról, hogy valaki úgy érzi, nem hallják meg. És ebben néha nem csak a gyerek az érintett.

Az első bőrönd

Az ominózus délutánon komolyan vettem a dolgot. Előkerült egy kis hátizsák. Belekerült egy plüss, két keksz és egy elemlámpa (nem tudom, hova készült, talán csak a kerti házikóba, de azért biztos, ami biztos, papírzsebkendőt is csempésztem be neki).

– Hová mész? – kérdeztem mintegy mellékesen, akár ha a barátnőmtől kérdezném, felnőttesen.
– Messzire.
– Mikor jössz haza?
– Soha.

Na, bumm. Ez az a pont, ahol a legtöbb szülő gyomra összeugrik. De én akkor valami furcsa nyugalmat éreztem. Mert tudtam: ez nem szökés. Ez szerep. És nekem is végig kell csinálnom, ha már beleálltam. 

Úgyhogy leültem a kanapéra, és elővettem a saját táskámat. Egy ideig figyelt a szeme sarkából, aztán győzött a kíváncsisága. 

– Mit csinálsz? – kérdezte gyanakodva.
– Hát, ha te elmész, nekem is új életet kell kezdenem. Gondoltam, elköltözöm.

Megállt. Próbálta rendszerezni az információkat. Csak úgy kattogott az összes kis fogaskereke. Ez nem volt benne a forgatókönyvében.

Amikor én is világgá megyek

Néha a legjobb nevelési eszköz a tükör. Amikor a gyerek látja, milyen abszurd a helyzet, ha mindenki egyszerre dönt úgy, hogy „akkor én megyek”, hirtelen más fényt kap a dráma.

– De akkor ki csinál vacsorát?
– Jó kérdés. Talán Henriett (a macskánk).

A humor még a vészesnek tűnő helyzetekben is old. A közös nevetés visszahúz a realitásba. És közben tanít. Azt tanítja, hogy a konfliktusból nem menekülünk el. Hanem megoldjuk. Leülünk. Beszélünk. Néha túléljük. Itt legalább volt egy mosoly. Nem rossz, gondoltam magamban, haladunk. 

A nevelési kétezer kilós módszertani könyvei 

Persze nem arról van szó, hogy tényleg faképnél hagyjuk a gyereket. A „világgá menés” nálunk maximum a lépcsőházig tart. Vagy a fürdőszobáig, ahol demonstratívan bezárom az ajtót, és kijelentem:

– Most anya van világgá. Tíz percig nem elérhető.

Ez egyébként meglepően hatásos módszer.

A gyerek rájön, hogy az eltűnés nem megoldás. Hogy az érzelmeket ki lehet mondani anélkül is, hogy valaki csomagolna. És talán azt is, hogy anya nem egy végtelen türelemmel felszerelt háttérszolgáltatás.

Ha lehántjuk a helyzetről a feloldó nevetést, vagy beszélgetést, a „világgá megyek” mindig fontos üzenet. A gyerek azt mondja: „Nem érzem jól magam.” Vagy: „Nem figyeltek rám.” Vagy egyszerűen: „Nem tudom kezelni ezt az érzést.”

És néha mi, anyák is ezt mondanánk. Csak csendesebben. A különbség az, hogy mi nem pakolunk plüsst. Mi maximum fejben indulunk útnak. Egy wellnesshotelbe. Egy lakatlan szigetre. Egy kávézóba, ahol senki nem kér harmadszor is almát szeletelve.

Végül úgyis maradunk

A történet vége nálunk is ugyanaz, mint más családokban. Gondolom, a világgá indulásnak nem is lehet más forgatókönyve. 

A gyerek öt perc után visszajön.
– Inkább maradok.
– Jó döntés – mondom, miközben elteszem a saját „bőröndömet”. És nekiállok vacsorát csinálni, felmentve ezzel a lusta cicánkat. 

A világ túl nagy. A kanapé túl kényelmes. Az otthon túl fontos. És közben mindketten tanultunk valamit. Ő azt, hogy a „világgá megyek” indulat nem lehet egyenlő egy döntéssel. Én azt, hogy néha nem baj, ha egy kicsit együtt játsszuk el a drámát, így sokkal könnyebben a végére érünk.